4. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Istenek, olyan régen volt legutóbb fejezet, sikerült úgy elhúznunk az időt, hogy megint csak ide lyukadunk ki... Szégyen ide vagy oda, ez most így sikerült, igyekszünk, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló eset, bár kétségkívül minden rutinos blogolvasó tudja, hogy a bloggerina szavára nem adunk, ha időről van szó.
 Na de vágjunk is bele, hiszen eleget vártatok a fejezetre!
Jó olvasást, nagyon reméljük, hogy tetszeni fog ^^

(a rajz UselessReptile munkája)

4. fejezet

A haldokló sárkány nem jelent veszélyt

- Ez.... Hát ilyen nincs - lihegett Hiccup, miután kellő távolságba kerültek a többiektől. Nem mert hátrapillantani, de magukon érezte Drago hideg tekintetét. - Én most vagy megőrültem, vagy... Toothless, basszus, várj már meg! - loholt az összeszorított szájjal igyekvő fiú után. - Te... te beszéltél vele...? Tud valamit, vagy látott valamit, vagy...?

- Mi a fenéről hablatyolsz itt össze vissza? Ki látott és micsodát? - torpant meg Toothless, hiszen Hiccup motyogása most tényleg érthetetlenné vált. Alapjáraton sose zavarta, de idegességében most kissé ráförmedt.

- Csak, hogy... - hallgatott el a másik, azonban a karámhoz érve lelassította a lépteit. A diákok már a rövid, aranyhajú, lovaglócsizmás oktató körül csoportosultak, aki a kezében tartott paksamétáról a lovakat osztotta be.

- Aki tudja, melyik lóhoz tartozik, bemehet az istállóba. Páronként lesztek beosztva, egy kezdő és egy haladó - fordult az újonnan érkezettek felé. - Figyeljetek, mert nem mondom el még egyszer! - Hiccup gyomra összerándult a zöld szemek jeges pillantásaitól.

- Ő is új ember - suttogott.

- Ride, te Záporon lovagolsz, mint mindig - a lány üdvözült arccal libegett el a boxok felé.

- Te... tudsz lovagolni? - kérdezte Toothless, Hiccupra sandítva, majd a patások felé pillantva, miközben egy alsóbb éves lány szinte lerohant egy Sirina nevű, gyönyörű lovat. Bizonyára már ő is profi... Ahogy itt mindenki, őt kivéve.

- Hát... sosem voltam valami nagy tehetség, de... kedvelem a lovakat, és ez általában kölcsönös. Oké, kivétel mindig akad... Avokádó? Ez meg milyen név?

- Szerintem aranyos - Toothless a kerítésnek vetette a hátát, s észre se vette, hogy egy felnyergelt ló odasettenkedett hozzá, és bő nyállal végignyalt az arcát. A srác majdnem felborult.

Hiccup a szájára szorította a kezét, hogy ne nevessen föl hangosan, a következő pillanatban azonban a kétségbeesett lovászfiú jöttére kissé összekapta magát.

- Mi van, megint kitört? Mintha be se törték volna - bosszankodott a szőke oktató, a fiú azonban nem válaszolt. Hiccup csak most látta, hogy ő volt az, aki a reggelinél egy másik lóra panaszkodott. - Ez a dög a Barf névre hallgat - közölte a szőke, majd belelapozott a papírjai közé. - Még szinte csikó, elég virgonc, ha szabad így fogalmazzak, de bízom benne, hogy Ruffnut Thorston meg tudja majd ülni.

A lovaglóruhás fiú egy pillanatig meglepetten bámult hol Barfra, hol Toothlessre, majd kényszeredetten elmosolyodott, mikor az átnyújtotta neki a ló nyakából lelógó kantárszárat.

A lovat elvezette a sötétzöld szemű, vissza a szőke nőhöz, aki szigorú pillantást vetett feléjük - ajaj, most mi jövünk... - súgta oda észrevétlenül Hiccupnak Toothless.

- Toothless Fisher - a nő mintha a gondolataiba látott volna. - Night. Astrid Hofferson, Nadder. Snotlout Jorgenson, Nightmare. Trixi Holgerson, Avokádó. Hiccup Haddock... Fury. A lovak nevei fent vannak a boxokon.

A diákok egy pillanatra összenéztek, aztán elindultak az istálló felé. Lépteikre a lovak mozgolódni kezdtek a karámokban. Toothless ezt a Nightot kereste, és már igencsak eltávolodott a többiektől. Sok üres karám után végre rátalált a "jószágra", aki a nagy "szeretetrohama" közben majdnem leharapta a fiú fülét. Épp, hogy időben ugrott el tőle - oké, szóval te vagy Night... pompás...

A ló felhorkant. Éjfekete szőrén tompán csillogott a beszűrődő fény, hosszú, hullámos sörényébe szalmaszálak akadtak.

- Eléggé bizalmatlan az idegenekkel... fríz ló, azt hiszem, illik hozzád - állt meg mögötte a lovaglóruhás fiú. - De ha egyszer sikerül elnyerned a bizalmát, keresve sem találhatnál jobb hátast, igaz, öreg? - vakargatta meg az állat homlokát, aki Toothless legnagyobb meglepetésére békésen tűrte.

- Igen, az feltűnt... - mormogta az orra elé Toothless. - Mármint, az a baj, hogy én még életemben nem ültem ám lóháton és hát gondolom megérzi a félelmet. Nem mintha félnék, csak...

- Hát... nem csak ezen múlik. Ha kerülöd a hirtelen mozdulatokat... meg... Mala majd biztosan segít abban, hogyan nyerd el a bizalmát, de nyugi, nem olyan kemény ő, mint ahogy mutatja magát, csak kóstolgat téged...

- Glider! - szűrődött be valahonnan az oktató hangja. - Glider! Hol a bánatban vagy ilyenkor?

- Mennem kell - indult meg a fiú az ajtó felé, azonban még hátrapillantott. - De ha segítség kéne, szólhatsz nekem is...

- Kösz, megleszek, tényleg. - Toothless hangjában több volt az önbizalom, mint a lelkében. Ismét a ló karámja felé lépett, s kezét óvatosan a zár felé nyújtotta, mire az állat pördült egyet, s páros hátsó lábakkal az ajtó felé rúgott. - haver, ez így nagyon nem lesz jó, légyszi nyugodj meg, oké?... Oké?...

A ló megfordult. Okos, fekete szemeit a fiúra függesztette, s csak a szeme fehérje villogott, ahogy hátracsapta a fülét és halkan, mintegy figyelmeztetésül fújt egyet.

- Nyugodj meg... Nem akarlak bántani... Csak egy szerencsétlen kisdiák vagyok, aki életében nem volt még ilyen közel egy lóhoz és öh... Nagyon örülnék, ha kicsit megkönnyítenéd a dolgomat, úgy hamarabb túl leszünk ezen az egészen... - sorolta Toothless, reménykedve lépve egyet a karám és az ajtó felé.

- Nem meglepő, hogy nem kedvel téged - a mély, rekedt hangra szinte megperdült. - Legalább úgy fél tőled, mint te tőle... érzi rajtad a sárkányerejűek szagát - Drago arckifejezéséből lehetetlen volt eldönteni, hogy sajnálkozik vagy gúnyolódik.

Toothless majdnem az ajtónak hátrált döbbenetében, csak a dühös nyihogás állította meg. - Micsoda? Milyenerejűek? Nem tudom, hogy miről beszél a tanár úr de... Én nem akarom bántani, és próbáltam megbarátkozni vele, ennyi. Én...

Drago szinte szánakozó pillantást vetett rá, majd elnevette magát.

- Ohhohó, ugyan, dehogy! Nem akarod te bántani, csak éppen retteg tőled... egy sárkányerejű, aki elfojtja az erejét, mily meglepő... mondd, mi bajotok van ezzel? - hallgatott el. A beszűrődő napfényben aranyszínű porszemek kavarogtak. - A sárkányerejűeknek, akiket valaha ismertem, legalább a fele ugyanezt csinálta, és kevésnek lett jó vége, elhiheted. Vagy ők őrültek bele, vagy a környezetük nem bírta tovább. Ezt akarod, sárkánykölyök?

Toothless csak állt, tátogott, s nagy szemekkel meredt a kémiatanárára. Sose volt szó arról, hogy ő mit tud, hogy képességei vannak, amiket kizárt az életéből. Nem mondta soha senkinek, megpróbálták neki megtanítani, hogyan kell elfojtani (már amennyire lehetséges volt befolyásolni). De az, hogy egy külső szemlélő így az arcába vágja... - Nem vagyok sárkányerejű, tanár úr... - ez volt a végszava, miközben próbálta fékezni az indulatait. A düh és a félelem sok mindent előcsalhatnak belőle... És ezt nagyon nem akarta. Félt a létezésétől, így ilyenkor sokat segített, ha vett egy nagy levegőt, de ezen a forró nyári napon egy lószagú istállóban kevés esély volt erre. Halkan felköhögött, a szája elé kapta a tenyerét. Csak most ne legyen semmi.. Csak most ne....

- Elég sokan mondják ezt... nem jó ötlet. Belülről perzsel fel, hát nem érzed az erejét? Ha visszafojtod, halálra ítéled magad. A tüdőtöket nem erre tervezték, nem erre a megerőltetésre... nem te vagy az egyetlen, aki elfojtja és beleroppan. Ha attól félsz, tőlem nem tudják meg - bökött állával az istálló ajtaja felé, majd Toothlessre pillantott, és elhúzta a száját, ami nála a vigyorgást jelentette. - De ha valaha beszélni akarnál róla... Én ott leszek.

Az istálló hátsó ajtaja becsapódott. Toothless egyedül maradt.

Válaszolni akart, visszavágni... Ő nem gyenge, ő képes egyedül végigmenni a maga útján. Azt hitte, gyűlöletet fog kapni. Megvetést, attól a tanártól, akivel az első öt percben sikerült összevesznie... De nem. - nincs szükségem segítségre... - lihegte, nehezen véve a levegőt.

A ló halkan fújt egyet. Mintha megérzett volna valamit a másik kétségbeeséséből, óvatos dobbanásokkal a box ajtajához lépett, és bizalmatlanul beleszimatolt a törékeny, furcsa ember-lény felől áradó levegőbe.

Toothless felpillantott a most már sokkal nyugodtabb jószágra. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjába és úgy önmagába is - hé... szia... Nem... nem foglak bántani... Megengeded? - kezét lassan az állat feje felé nyújtotta, remélve, hogy engedi a simogatást. Az már fél siker lenne.

A ló megdermedt, ahogy a fiú hűvös ujjai selymes, fekete homlokához simultak. Mozdulatlanná merevedve tűrte, hogy a reszkető kéz végigsimítson a sörényétől egészen a csaknem puha, hamvas orráig, majd lassan elhúzta a fejét. Nem harapott. Nem nyerített, vicsorgott, nem sunyta le a füleit. Ez a fiú haldoklott. A haldokló sárkányok pedig nem veszélyesek.

***

A barna, földes pályán a nyári nap hevében aranyló porfelhő szállt a körbe-körbe ügető lovak nyomában. Hiccup megveregette barátságos vasderesének az oldalát, mire az állat jókedvűen felhorkantott.

- Könnyű ügetés! - hallotta a szőke oktató hangját a porfelhőn át, ő pedig fölemelkedett a nyeregben. Teste meglepően hamar átvette a ló járásának ritmusát, izmai azonban nem voltak éppen edzésben. Máris érezte, ahogy húzódnak a combjai, azonban igyekezett nem törődni vele.

Valahol az egyik körkarámban Toothless próbálkozott, amennyire Hiccup látta, futószárral gyakorolta az egyszerű lépést a lovaglóruhás fiúval, aki, úgy tűnt, egyike azon keveseknek, aki mintha észre sem vette volna Toothless külsejét.

Nem volt egyszerű megtanulni lóháton maradni. Toothless újra és újra azon kapta magát, hogy ellentétesen hintázik, mint ahogy kéne. Szinte mint aki öntudatlanul szabotálni akarja a nehezen megszerzett bizalmat közte és Night közt. Újra és újra bocsánatot kért a lótól, mikor valamit rosszul csinált, s az egész edzés végére úgy érezte, leszakadnak a lábai. Erről viszont nem mert panaszkodni Hiccupnak, még a vacsoránál se.

A többieket elnézve elég jól el lehetett különíteni azokat, akiknek volt fogalmuk a lovaglásról azoktól, akik most ültek először lóháton: egyesek begörbített háttal, óvatosan ereszkedtek a padokra, Hiccup pedig egyiken-másikon jót vigyorgott. Nem sokkal mellettük a tegnapi végzősök csapata zajongott, bár lényegesen kisebb beleéléssel, mint máskor.

Toothless nem elég, hogy nem panaszkodott, de szótlan is volt. Eltűnt, beleolvadt a diáksereg zsibogásába, és csak alig nyúlt az ételhez. Félt, ha most akár egy kanállal is enne az igencsak csábító raguból, biztos, hogy rókázással töltené az estét.

- Hogy érzed magad? - Hiccup szavaiban aggodalom érződött. Nem akarta, hogy megismétlődjön Toothless tegnapi rosszulléte, azonban tudta, hogy őt is idegesítené, ha valaki folyton az egészségi állapotát lesi a hipochondria minden tünetét egyszerre produkálva.

- Megvagyok kösz... Csak elfáradtam, és egy kicsit izomlázam van. De nincs semmi baj, nyugi... Az nem ilyen, amikor baj van... - sóhajtotta kimerülten a srác, végül mégis megpróbálta megenni legalább a salátát.

A szomszéd asztal felbolydult. Mikor Hiccup arrafelé fordult, a kék hajú, nevetéstől kipirult arcú Stormfly-t pillantotta meg elsőként.

- Tényleg Killernek hívják, bár nem azért, mert olyan veszélyes volna... - hallotta Eret hangját, amire elfintorodott. A Killer névre keresztelt termetes, hordóhasú pej inkább volt önfejű, mint okos, ám a neve eredete máig ismeretlen maradt Hiccup számára. - Tuti valami elszállt agyú kölyök nevezte el, aki két disney-mese között regisztrált a World of tanksre...

- Legyen inkább Painkiller? - Stormfly nevetése mintha enyhített volna a társaság iránt érzett ellenszenvén.

Toothless is feléjük pillantott, de csak egy másodperc erejéig. Utána szó nélkül felállt az asztaltól, kivitte a szinte érintetlen vacsoráját, s elindult a kijárat felé. Már sötétedett odakint, ő pedig szerette a sötétet. Valahogy... Otthon volt benne. Csak azzal nem számolt, hogy a ház teraszán, majdnem nekimegy Dragonak. - Oh... Elnézést.. - csak eztán ugrott be neki a délutáni csevegésük....

- Eredj csak - a tanár a sötétségbe olvadó fiú után pillantott. Valahol meg tudta érteni, hogy szívesebben van egyedül, mint odabent a zajos, idegesítő társaságban, hiszen ő is emiatt jött ki... meg persze dohányozni.

A kiszűrődő fényben lebegő lágy cigarettafüst minden alkalommal a sárkányokat juttatta az eszébe, kesernyés illata pedig egyszerűen jól esett. Amióta az eszét tudta, csinálta, és nem is tervezte abbahagyni. Ez az ő része volt. Kifújta a füstöt a csillagok felé, majd elnyomta a csikket.

Toothless nem a faházak felé, hanem a lovak futtatójához ment. Nekitámaszkodott a kerítésnek, s csak csendesen figyelte az üres pályát. Itt végre csend volt, semmi nyüzsgés...

Orra megtelt a legelők buja földillatával, s az éjszaka neszei ismerősek voltak, szinte barátságosak. Arcán érezte a langyos szellő lágy áramlását, amelyek illatokat hoztak felé: az istállók édeskés bűzét, a lovak élő, meleg páráját, a tölgyerdők fanyar cserszagát és a fenyvesek ragacsos gyantaillatát, amelyek összekeveredtek az orrában. Jó szag volt ez. Élő szag. A csillagok hűvös harmatot szitáltak a fűszálakra, s inkább érezte, mint látta, hogy nesztelen szárnyakkal gyöngybagoly szállt el felette az erdők felé. Ujjai a karám érdes, hűs korlátjára simultak, ahogy lassan szinte beleolvadt az éjszakába. Szinte itta magába, belélegezte a lágyan örvénylő sötétséget, s már-már erősnek érezte magát tőle. A fűben surranó, ismerős léptekre puhán elmosolyodott, és csak akkor nézett fel, mikor Hiccup megállt mellette.

- Toothless...?

- Hiccup... Bocs, hogy itt hagytalak csak... Kezdett fülledt lenni a levegő... Gondoltam kijövök egy kicsit a friss levegőre. - magyarázkodott Toothless, miközben sápadt tekintete a sötét erdő felé fordult. Csak a Hold fényében lehetett kivenni a vonásait.

- Ugyan, semmi gond - Hiccup halk sóhajjal könyökölt a karám gerendájára. - Csak gondoltam, kijövök, ha már... de mindegy is. Dragóval találkoztál, vagy nagyobb szerencséd volt?

- Találkoztam, de nem szólt semmit. Szerencse. Nem nagyon köti le őt, hogy mit csinálnak a diákok, ahogy látom. Csak úgy van, előre hátra lófrál a táborban, gondolom osztja a figyelmeztetőket a rosszaknak, aztán kész, neki ez a nyaralás. Aztán meg vissza a suliba pótvizsgáztatni, szerintem azt jobban fogja élvezni, mint ezt a három hetet - Toothless ezt a feltételezést úgy mondta, mintha pontosan tudná.

- Ugyan, nem ismered őt - Hiccup belevigyorgott a sötétbe. - Eddig lovasórák voltak, meg az elalvási ereszd el a hajam a kicsikkel, mint mindig, de ha jól sejtem, lesznek olyan programpontok, amiket jobban fog nálunk élvezni...

- Mint például? - Toothless arcán látszott a kíváncsiság. Azon kívül, hogy kíváncsi volt, egy kicsit el is gondolkozott. Remélhetőleg semmi olyan nem lesz, ahol könnyű megszégyenülni, mert akkor ő itt és most el is kaparhatja magát.

- Hmm... az elmúlt években választható volt az éjjeli túra, esetleg gerillaharc, ezek persze a környező erdőkben... számháború inkább a kicsiknek van, az is a tábor területén belül, szóval... de a másik kettő...

- Érdekesen hangzik - Toothless elvigyorodott, hiszen ami éjjel történik, őt felpörgeti. Szereti a sötétet, a baglyok huhogását, és úgy érzi, ekkor van igazán elemében. - Ez az éjjeli túra nagyon jól hangzik, szívesen beneveznék rá. - vigyorgott Hiccup felé.

- Felőlem mehetünk - nevette el magát a másik. - Ezen nem kötelező részt venni, és őszintén szólva eddig nem mertem bevállalni, mert...

- Ha nem akarsz jönni nem muszáj. Nem foglak kötelezni semmire Hicc, de tényleg - Toothless hangjában benne volt, hogy ezt komolyan is gondolja. Elbóklászik ő egyedül az erdőben.

- Nem, nem azért... viszont... az a helyzet, hogy oda nemigen mertem egyedül elmenni. Mindenki visz magával valakit, akivel összetartanak, bármi történjék is, egyedül viszont csak Snotlout szívatott volna agyon. Ami mondjuk... éjszaka az erdőben nem a legjobb módja az izgalmak fokozásának.

- Oh... Értem. Nos, ha mégis eljönnél, garantálom, hogy mi jobban fogunk szórakozni, mint az a takonygombóc - dörzsölte össze a tenyereit Toothless. Ő is tudott ijesztő és gonosz lenni. Oh, de még mennyire... - Egyre jobban várom ezt a kirándulást.

- Mondtam én egy szóval is, hogy idén ne próbálnám meg? - Hiccup szemei zölden villantak, mintha megérezte volna a másik gondolatait. - Persze érdemes úgy csinálni, hogy balesetnek tűnjön... - nevetett fel, mikor Toothless oldalba bökte. - Naaa! Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni...

Toothless még nevetett egy sort, majd zsebre dugta a kezeit - oké, oké menjünk.

Átcaplattak a füvön, vissza a faházakhoz vezető, kitaposott útra. Szinte még senki nem tért vissza a saját kis zugába, mindössze néhány alsóbbéves lányvihogás szűrődött ki egyik, vagy másik házikóból.

- Amúgy ma nem volt gond semmivel? Mármint... nem kellett az inhalátor, meg semmi?

- Nem, nem kellett. Ha visszamentünk, beveszem az esti gyógyszert és reggelig ezzel kiküszöböltem a dolgot, nem lesz semmi baj. És... kösz, hogy kérdezted. Rendes vagy, Hiccup  - Toothless mosolya most is valódi volt. Soha senki nem törődött még vele ennyire.

- Ugyan - vakarta meg a tarkóját a másik. - Csak... csak nem akarom, hogy rosszul légy, nameg... úgysem szólnál - mosolyodott el fanyarul, azonban ahogy elhaladtak az egyik faház mellett, meghőkölt, mert csak az utolsó pillanatban vette észre a küszöbön ülő, sötét ruhás lányt, akinek a sötétben csak a szeme fehérje villogott. - Uh... - magán érezte a tekintetét, ahogy elhaladtak a ház mögött, egészen addig, amíg a saját házuk küszöbére nem értek. - Huh... azért ez néha elég para...

Toothless halkan kuncogott egy sort. Ő valamiért látta előre, ahogy sok mindent. Számára a teljes sötétség nem létezett. Miután beérte a házba, első dolguk volt szellőztetni, illetve a fekete hajú gyorsan legyűrte a gyógyszereket.

- Amúgy... - Hiccup hangja megremegett. - Amit mondtam reggel... hogy... tudod, ha akarod, tényleg... tényleg szólj csak nyugodtan, ha bármi feszélyez. Ha zavar a dolog, elfordulok én, vagy kimegyek addig, amíg mondjuk öltözöl, és ha az alvás...

- Ide figyelj, Hiccup. Én is mondtam neked valamit reggel. Mégpedig azt, hogy egyszerűen nem zavar, és kész. Akkor se érezném magam feszélyezve, ha egy szál túró rudiban sétálgatnál a szobában, érted? És tudod mit? Szóval szerinted engem zavar az egy szobában alvás? Akkor ezt figyeld - s ezzel az egymás mellett felállított emeletes ágyakhoz ment, és egy kissé szenvedős mozdulattal összetolta a kettőt, utána pedig az ágyneműjét és a pizsamáját is a Hiccel most már közvetlen szomszédos alsó ágyra pakolta, aztán lazán hozzáfogott, hogy pizsamát vegyen.

Hiccup egy pillanatig kimeredt szemmel bámult rá, majd megköszörülte a torkát.

- Hát... ahogy gondolod... de... bizto...

- HICCUP! - és repült a párna.

- Héj! Oké, oké, befogom, jó? Hallod, meg sem szólalok - nevette el magát, és fölemelte a párnát, mintha lecsapni készült volna vele. - Na de te kezdted a háborút!

- Szóval ezt vegyem kihívásnak? - Toothless vigyorogva térdre emelkedett az ágyban, s ő is felkapta a párnáját. hamarosan tollak repkedtek mindenhol, miközben a két barát alaposan elpáholta egymást párnákkal, takarókkal, lepedőkkel, és talán még néhány pillecukor is repült, ami az egyikük táskájából került elő.

- Ez meg honnan jött? - emelte föl az egyiket Hiccup, majd bekapta. - Te ilyeneket tartasz a táskádban, én pedig még nem loptam el? Nem vagyok formában... héj! - hangja nyögésbe fulladt, mert Toothless letámadta az arcába nyomott párnával.

- Kóstold meg a párnát is! - Toothless annyira elemében volt, hogy miközben legyűrte a srácot párnacsatában, a fél zacskó pillecukrot is benyomta, aztán békésen visszaült a helyére, mintha mi se történt volna.

- Most meg úgy ülsz ott, mint egy fogatlan poronty az etetőszékben - kászálódott elő Hiccup a takarók és párnák alól. - Tisztára, mint egy hörcsög - vigyorodott el a másik ártatlan, zöld pillantásai és teletömött pofazacskói láttán, majd feléje kapott. - Hé, hagyj nekem is!

- Bofi, megeffem! - nyögte ki Toothless, de ez annyira rosszul sikerült, hogy a saját hangján elnevette magát, és mindkét tenyerét a szájára tapasztotta, hogy a nevetéstől ne essenek ki a szájából, s megpróbálta minél hamarabb lenyelni.

Hiccup az oldalát fogta a nevetéstől.

- Az a hang... az a hang... - kapkodott levegő után, majd kiterült, mint a gyalogbéka. - Pillecukorral gyilkolsz... van rosszabb módja is a halálnak - nevette el magát ismét.

Toothless nem bírta tovább, amint sikerült benyomnia azt az eszméletlen mennyiségű édességet, ő is elborult a nevetéstől. Percekig nem is tudtak egymáshoz szólni, annyira rázta őket a kacagás.

Végül Hiccup ült föl elsőként, majd körülpillantott az enyhén csatatérre emlékeztető szobában.

- Nah... most el lehetne lőni az ,,ezekben a párnákban fiókák vannak" szöveget, de remélem, a szemetest nem ellenőrzik...

- Heheh... Na jó, ha fel tudok kelni attól az eszméletlen mennyiségű pillecukortól, akkor segítek elpakolni - Toothless feje félig lelógott az ágyról, valamiért mégis kényelmesen feküdt. Nem is emlékezett rá, mikor szórakozott utoljára ennyire jól.

- Akkor legalább a másik lepedőt szedd ki magad alól, különben beágyazlak - nevetett Hiccup, majd az egyiket egy mozdulattal Toothlessre borította. - Visszük a halottakaaaat...! Hozzátok a halottakaaaat!*

- Ne már! - a srác alig tudta kivergődni magát az ágynemű közül, s mikor végre sikerült, egy centit se látott az arcába forduló hajtömegtől, amitől a falnak ment. Ettől viszont csak még jobban nevetni kezdett.

- Mi se vagyunk normálisak - nyögött fel Hiccup, majd végigdőlt az úgy-ahogy elrendezett ágyon. - Na?

- Mi na? - kérdezett vissza a könnyeit törölgetve szobatársa, miközben a táskájába pakolta a megmaradt három szemet tartalmazó pillecukros zacskót, hogy aztán megint előhalássza, és szó nélkül Hiccupnak nyújtsa.

- Azt hittem, fellebbezni akarsz a halottá nyilvánításod ellen, de akkor maradhatsz zombi - tekerte be magát a takaróba a másik. - Én majd leszek múmia.

- De akkor ki kéne húznom az agyad az orrodon át - Tooth még be is mutatta a mozdulatot egy légmúmián (ha egyáltalán létezik ilyesmi), majd a jellegzetes zombi Jacko léptekkel eljutott az ágyig, ahová beborult, s bekuckolta magát a takaró alá. Csak eztán vette elő a telefonját, amire egész nap nem nézett rá. - Atyaég... Harmincnégy nem fogadott hívás anyámtól....

- A-anyádtól? Mármint... - Hiccup felkönyökölt.

- Igen, a nevelőm... Ma már nem hívom vissza, de ha holnap megteszem, ne csodálkozz, mikor eldobom a telefont, kicsit üvölteni fog, meg hogy azt hitte, hogy ide se értem, mert hát... nem hívtam, amióta megérkeztünk - vonta meg a vállait Toothless, aztán lehalkította a mobilt, s az asztalra csúsztatta, aztán a lámpát is leoltotta.

- Akkor... Jó éjt...? - Hiccup összébb húzta magát.

- Jó éjt Hiccup. - még mindig az a nyugodt hang, az a semmi félelem, gátlás, undor, megkülönböztetés, amit ilyenkor egy normális embertől várunk. Semmi. Egyszerű nyugalom, kedves mosoly, és egy olyan fészkelődés, mintha már évek óta ismernék egymást. Toothless rárakott egy lapáttal a bizalom-dologra, hogy egyenesen hasra feküdt. És még most is ott van az a mozdulatlan víztükörszerű megnyugvás és... a mosoly. Mosolyogva próbál elaludni. És ez most igazi.

*Gyalog galopp