6. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Ugyan nem is olyan régen érkezett a legutóbbi rész - ami, valljuk be, részünkről meglehetősen szokatlan -, azonban ez a mai nevezhető valamiféle ,,ünnepi" avagy ,,rendkívüli" résznek is, mivel - bizonyára sokan tudják, akik érdekeltek a yaoi témában - ma van a szivárványos zászló világnapja. Többet olvashattok a dologról itt, LGBTQA+ témában is.
Mindazonáltal reméljük, hogy tetszeni fog ez a - meglehetősen terjedelmesre sikeredett - fejezet, mindenfajta visszajelzést és építő kritikát örömmel fogadunk! :) 

Jó olvasást!

Flake

(A rajz Useless Reptile munkája, kérjük, hozzájárulás nélkül ne másold!)

6. fejezet

A hirtelen jött éjszaka

A zsúfolt, levegőtlen ebédlő tőlük volt hangos, nem mintha ez bárkit zavart volna. Egy közeli asztalnál alsós lányok csiripeltek, olykor gyilkos pillantásokat vetve feléjük, odébb pedig eggyel alattuk járók susmorogtak, amely olykor hangos nevetésbe csapott át.

Eret leginkább a furcsa, kék hajú, szegecsekkel kivert ruhájú lányra figyelt fel először, aki már a buszra várva is jól kijött a végzősökkel, azonban szőke, mogorvának tűnő barátnője szinte kisajátította. A szőke kissé úgy tűnt, mint aki a viselkedésével próbálja ellensúlyozni a búzaszőke haj és a kerek, rózsaszín arc által kiváltott hatást, a fiú pedig valahol meg tudta érteni. Első pillantásra tényleg az aranyos lett volna az első szó, ami beugrott volna neki.

Stormfly is felnézett, pont olyan helyzetben, hogy Erettel találkozott a tekintetük. A pillanatok óráknak tűntek, míg a szőke fel nem pattant kék hajú barátnője mellől, s felrántotta őt is.

- Mit nézel? - bökte meg a fiút a mellette ülő, pelyhedző állú, zömök osztálytársa. - A kékhajú tiszta goth, nem? - vigyorodott el, mire Eret bosszúsan rántotta meg a vállát. - Látsz te rajta bármi feketét?

Stormfly akaratlanul is észrevette, hogy róla folyhat a szó, a fiúk felé forduló tekintetéből legalábbis ezt szűrte le. Már épp odament volna, ám Drago szinte rájuk robbantotta az ebédlő ajtaját. - a végzősök és a tizenegyedikesek húzzák el a bel- akarom mondani fáradjanak a röplabdapályára. A gólyák és másodévesek pedig induljanak készülődni, mert a felelős tanárral túrázni mennek.

- Na, remek - Eret unottan tápászkodott fel. - Röplabda? Alsósok ellen? Heh...

- Ne sajnáld már őket ennyire - vigyorodott el a köpcös, és megbökte, amire a másik csak a szemeit forgatta meg.

- Ki sajnálja? Tanuljanak egy kicsit - indult meg a tömeggel együtt az ajtó felé.

A két osztály lassan leszállingózott a röplabdapályára. Stormfly első dolga volt levenni a cipőjét, hiszen homokban játszottak, ő pedig bizony minden versengést komolyan vett.

- Nagyon rákészülnek - vigyorgott a fakószőke, köpcös, Eret azonban ingerülten fordult meg.

- Nyugodj már le, Hengen!

- Csak nem akarsz beállni közéjük, mi? .

A copfos vágott egy grimaszt, de nem vitatkozott tovább. A szőke humora meglehetősen szegényes volt, de ha kellett, azért többnyire lehetett rá számítani, és még talán a barátjának is nevezte volna, ha valaki rákérdez.

- Na jól van, válasszatok két csapatkapitányt és ők osszák el kétfelé a bagázst, nem vagytok olyan sokan, hál' az isteneknek - Dragón látszott, hogy nincs ínyére kint ácsorogni a napon, de ha egyszer kiosztották, nincs mit tenni.

- Istenek, ez komoly? - Eret kedvetlenül pillantott az osztályfőnökére. - Nem lehetne évfolyamok szerinti beosztásban?

Drago gyilkos pillantása beléfojtotta a szót.

Az alattuk járó tizenegyedikesek kissé felkapták a vizet a hírre, hogy lenézik őket, nem is volt csoda, hogy a meccs alatt teljes erejükből küzdöttek, mintha egy élet-halál harcról volna szó.

A forgás után Eret fölemelte a labdát. Ő adta volna a kezdőütést, ami, tekintve, hogy a tizenöt pontig tartó játékban négy-nyolccal elhúztak, nem idegesítette különösebben, azonban mikor lendületet vett, hogy elüsse, Drago fölemelte a kezét.

- Álljatok meg! - a beálló csendben csak a végzősök méltatlankodó pusmogása hallatszott, a tanár azonban nem foglalkozott velük. - A játék eddig elég egyenlőtlennek tűnik, szóval örülnék, hogy ahelyett, hogy a fiatalabbakat laposra veritek, valaki átmenne abba a csapatba. Eggyel kevesebben vannak így is, van önként jelentkező?

Eret fölszisszent.

- Na, már csak ez hiányzott...!

Drago feléje fordult.

- Remek. Akkor Eret, vonszold át magad a másik térfélre! Egy kicsit gyorsabban, ha megkérhetlek...

- Gyökér - suttogta a leforrázott fiúnak az egyik osztálytársa kárörvendően vigyorogva, mire az megrántotta a vállát.

- Fulladj meg!

- Na, milyen a másik oldalon állni nagyszájúkám? - a gúnyos, vigyorgós kérdés a kék hajú Stormfly-tól reppent, aki láthatóan remekül szórakozott a pórul járt Ereten - Itt egy kicsit kevesebb az árnyék ugyan, de csak megleszünk valahogy. Majd az egód leárnyékol minket.

- Jah, azt hittem, hogy azt a nagy seggetek csinálja éppen! Mi volna, ha felemelnétek és megmozdulnátok egy kicsit? Ez a kör veszett fejsze nyele, de... - felugrott, ahogy a labda elszállt fölötte, de beleérni már nem tudott, hanem a labda hasbatalálta a mögötte tébláboló, pufók Meatlugot, aki lárvaként görnyedt össze. - Hallod? Ilyen ,,odafigyeléssel" mit akartok?

- Én mindent megteszek, arról meg nem tehetek, hogy a többiek mozgásképtelenek csak mert kicsit süt a nap! - méltatlankodott Stormfy, lófarokba kötve kék haját. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni azt a kecses mozdulatot.

Eret bosszúsan fordult el. A következő szervát visszaütötte, így szerzett egy pontot, azonban mikor a szőke Ruffnut felé szállt a labda, az mintha észre sem vette volna.

- Ennyire nem akarhattok veszteni - mormogott a fiú, majd megtörülte a homlokát. A napon tényleg meleg volt, és sejtelme sem volt, hogy bírja ki Drago hosszú nadrágban és a derekára kötött pulóverrel, amikor róla így is szakadt a víz. - Kéne valami rendszer - fordult Stormfly fele, aki még mindig a haját igazgatta. Eret biztos volt abban, hogy az eredeti színe szőke volt, azonban a kék vitathatatlanul jól állt neki. Feltűnő jelenség, akaratos lány, de a fiú inkább kíváncsi volt rá, mintsem dühös, a csapat többi tagjából viszont kezdett már most nagyon elege lenni.

- Hajrá, ha tudsz rájuk hatni - felelt Storm, aztán előre lépve felugrott, hogy visszaüsse a villámgyors labdát. Hihetetlenül pontos volt.

A másik csapat elégedetlenül felmorajlott, ahogy a labda két játékos között ért földet, Eret pedig elvigyorodott.

- Ez nem volt rossz! Ha az összes ilyen volna, szarrá vernénk őket... baromira nincsenek azon a szinten, amilyen jónak tartják magukat, csak úgy kéne, hogy...

- Akkor erősítsünk arra, hogy addig tartsuk fenn a labdát, míg egyikünk, aki jobban céloz, vissza nem üti - felelte elszántan Vihar, ismét ugrásra készen.

Eret megrázta a fejét.

-Ez így nem fog menni. Ketten kevesen vagyunk hozzá, mozduljatok már meg, bazdmeg! - fordult az egyhelyben ácsorgó ikrek felé. - Ennyire nem lehet életképtelen ez a banda! Nem önként jöttetek játszani?

- Nem - felelte kórusban az egész csürhe, mire Storm a homlokára csapott, aztán harmadjára is felugrott a labdáért, de hiába volt pontos a mozdulat, mikor az elsuhant a keze fölött egy centivel.

- Francba!

- Istenek... - Eret felnyögött, ahogy Meatlug most a változatosság kedvéért elkapta a labdát, majd a másik csapat gúnyos megjegyzései közepette megadóan gurította át a háló alatt. - Ezt meg...

- Nyugodj már le! - Fishlegs türelme kezdett elfogyni. - Nem kértük, hogy gyere ide, nem kértük, hogy beszélj bele...

- De ártani nem árthat, nem? - szólt közbe Astrid.

- Pontosan! Egyenlőre egyikünk se tud játszani, ő legalább képes rá, úgyhogy mostantól ha játékkal kapcsolatosat mond, hallgassatok rá és még nyerhetünk is! - próbálta biztatni barátait Storm, reményei szerint pedig valamennyi lelket is öntött beléjük. Reményei szerint...

- Az azért túlzás lenne, nem gondolod? - Snotlout elhúzta a száját. - Miért bíznánk magunkat...

- Ugyan, nyugodj már le! - a nyurga Hookfang eddig csendben figyelte az eseményeket, mostanra azonban besokallt. - Ki a francot érdekel, hogy nyerünk-e vagy sem? Hm? Te, izomagyú, játszd le, ha akarod, de minket hagyj k...

- Ez aztán rohadt biztató volt... aki akarja, tessék, le lehet ülni, inkább legyen kevés jó ember, mint sok idióta, de ha így folytatod, a saját kezemmel szedem le a golyóidat, remélem tudod!

Eret úgy érezte, Astrid kezd kissé ideges lenni.

Vesztettek. Hát persze, hogy vesztettek az első körben, ahogy a túloldal diákjai is megmondták. Vihar teljesen megtörten ült le a közeli padra. Kimerült volt, és kimelegedett, menten meg is itta a kispalackos ásványvize felét, és az arcát is lemosta. Ő annyit küzdött és semmit se ért, ami pedig iszonyúan bosszantotta. Drago pihenőt fújt, mialatt a diákok fele árnyékot keresett, a másik fele sietett vissza a házba innivalóért.

Eret megállt a Stormfly feletti fa árnyékában, és lassan a lány felé fordult.

- Figyelj, te mindent megtettél. Nem lehet mindig nyerni, negyven fokban meg, egy ilyen életunt bandával konkrétan lehetetlen. Nyugi...

- Egy dolgot kértem tőlük... Egyetlen egyet - morogta maga elé a lány, aztán kihúzta magát, és nekivetette a hátát a pad hátsó részének. Nem tudta elfogadni, hogy vesztettek, még ha ez csak egy buta kis játék volt, akkor sem.

A fiú a pad támlájára támaszkodott. Érezte a lány elkeseredését, de nem igazán tudta hova tenni.

- Ez csak egy játék... elvileg arra van, hogy jól érezzük magunkat. Itt nem a teljesítmény számít, Storm... Stormfly, ugye...?

A kék hajú lassan kisöpörte szeméből a frufruját, és felnézett a végzős srácra. - Igen... Stormfly vagyok... És te... Eret, ugye? 

- Így van - a fiú zavartan vakarta meg a tarkóját. - Amennyit a többiek nyúznak a nevem miatt... nehéz nem észrevenni - vigyorodott el kesernyésen, majd a padra esett a pillantása. - Szabad...?

- Tedd le magad - csúszott odébb Storm. - Te is kitettél magadért, fáradt lehetsz. Kérsz? - és felé nyújtotta a maradék fél üveg vizet.

A másik hitetlenkedve pillantott rá, majd apró vállrándítással az üveg felé nyúlt.

- Kösz - most érezte csak, mennyire szomjas, de pár korty után visszaadta a flakont. - Csak mondom, ne emészd magad, tényleg jól játszottál... amúgy gyakorolsz valami csapatban, vagy csak úgy? - ahogy kimondta, már érezte, hogy ez most idiótán hangzott, de most túl fáradt volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon, a lány pedig nem úgy tűnt, mintha különösebben zavarná a dolog. Eret észrevette, hogy pár kék tincs kicsúszott a copfjából, Stormfly azonban nemigen törődött vele.

- Magam szoktam gyakorolni amikor van lehetőségem... Tudod... Régen a legjobb válogatottban játszottam… De az már régen volt - Stormon látszott, hogy van valami emögött a mondat mögött. Valami, ami... Amit azóta se fogadott el.

- De... tényleg jól csinálod - hallgatott el Eret.

A forróságban ernyedten lógtak a lombok, s a porlepte levelek alig zizzentek, ahogy rájuk telepedett a súlyos, levegőtlen forróság. A fiú megtörölte a homlokát. A világra rászakadt némaságtól baljósan mozdulatlanná dermedt az élet, azonban a közelgő vihar esőszaga már szinte ott kísértett a levegőben, mikor Drago lomha, széles mozdulataival vissza nem ballagott a pálya szélére, a legtöbb fiatallal együtt.

Storm még nem volt hajlandó lábra állni, legalábbis amíg Drago nem szólt.

- Nem tudom, hogy bírjátok vele négy éve, mikor minket csak tizenegyedik eleje óta tanít, de már a pokolba kívánjuk... - jegyezte meg Eret felé, miközben a háttérben Toothless és Hiccup ballagtak el a fa árnyékáig. Az utóbbi hiába győzködte, barátját nem lehetett megállítani. Ha úgyse vehet részt a közösségi programokban, legalább nézze.

- Hát, ki lehet bírni... néha csak nézünk mi is, mint a vett malac, bunkó, mint a föld, de jól leadja az anyagot, és nagyon... korrekt. Vannak lazaságai... mondjuk ha engem kérdezel, szívesebben vettem volna Gobbert, de nem lehet mindenkinek szerencséje - vigyorodott el.

- Eret, megtennéd, hogy máskor udvarolsz és most visszajöttök a pályára? Kezdenénk! - Drago mintha kezdett volna ideges lenni, azonban pillantása a pálya szélén ácsorgó két srácra esett. - Ejha, Fisher meg föltámadt? Azt hittük, kitörted a nyakad, kölyök! Beálltok játszani, vagy nem óhajtotok részt venni a pórnép alantas szórakozásaiban?

Eret kesernyésen elvigyorodott.

- Csalánra hugyozott... na mindegy. Engem annyira nem komál, bár... Akkor, megverjük az osztályomat, vagy sem? Egyszer megérdemelnék már...

Toothless nem szólt semmit, csak leült a padra a szemeit forgatva. Ilyenkor szívesen visszabeszélt volna, de csak azért is elvigyorodott Eret megszólalásán. Utána realizálódott benne, hogy nem csípik egymást.

A játék nehezen indult. A fülledt idő megtette a hatását, lassan már a végzősök csapata is inkább túlélésre játszott, lehetőleg kerülve minden felesleges mozdulatot, így Stormfly parádés ugrására, amely még egy táncosnak is a becsületére vált volna, Drago is elismerően biccentett.

- Nem volt rossz a kékhajú kis hölgytől! Ha nem gerjesztenél kisebbfajta homokvihart a mezítlábaddal, még meg is köszönném. Három-kettő az alsósoknak. Még a végén elkalapálnak titeket... Forgás! - szemrehányó vigyora egyik csapatba sem öntött túl sok erőt.

- Hallod? Vezetünk! - lépett a helyére Eret, amit a lány halvány mosollyal nyugtázott. - Szép volt.

Most ő került középre, így nem volt nehéz megszereznie a labdák jó részét, és néhány találatot is sikerült bevinnie, így a következő forgásnál fáradt vigyorral lépett a pálya sarkába, hogy föladja a labdát.

Storm nem bízta el magát. Olyan kimérten és pontosan adta vissza a labdákat, hogy véletlenül se veszítsenek pontot. Ám amikor Meatlug szédelegni kezdett a napon, kénytelenek voltak leküldeni az árnyékba. Hiccup pedig meglepő módon kilépett onnan. Hogy miért? Még magának se tudta igazán megmagyarázni. Nem tudta, mi vezette a lépteit, mikor odalépett Drago elé.

- Szeretnék beállni Meatlug helyére.

A tanár úr meglepetten pillantott le rá, azonban nem ellenkezett.

- Remélem, Fisher tud nélküled lélegezni...

Eret elégedetlen nyögéssel vette tudomásul a fiú jelenlétét, azonban nem akarta Drago haragját a fejére vonni. Így is sok volt a rovásán, és mára épp elég volt a megalázó helyzetekből.

- Akarsz kezdeni? - pillantott kelletlenül a vézna srácra, aki meglepetten pillantott rá.

- Hát öhm... Azt hiszem egyenlőre ezt rád hagyom - nyögte Hiccup, még kissé a sértés hatása alatt. Amióta Toothless visszabeszélt Dragonak, néha neki is kedve támadt. Toothless pedig azzal a tudattal, hogy Hiccup hát... Nem áll a legstabilabban két lábon, nem kis aggodalom szökött a szívébe. Csak el ne essen... Csak meg ne botoljon...

Ahogy Eret elütötte a labdát, a másik csapat erőtlenül megbolydult. Valaki visszaütötte, Stormfly újra át, ezúttal nagyobb sikerrel, azonban a végzősöknek mintha nem lett volna ereje bosszankodni.

A lassan feléledő szél esőszagot hozott magával, és a másik csapat felé fújt port és labdát, Astrid pedig mintha magához tért volna.

- Hiccup! - passzolta a labdát, amit a fiú épphogy csak át tudott segíteni a hálón, de a lány már-már barátságos félmosolya jó érzéssel töltötte el.

Vagy a másik csapatnak nem volt ereje küzdeni, vagy Stormflyékban volt elég a kitartás, de valahogy sorra szedték a pontokat, és elhalászták a győzelmet is, iszonyú küzdelemmel. Storm a végére már alig állt a lábán, de mikor kiderült, hogy bizony győztek (ő ugyanis nem számolta a pontokat), elképesztően megörült. Még ugrálni is volt ereje.

- Hé, mondtam, hogy jók vagyunk! Csak ne szórd... a homokot... - pislogott Eret, mert a feltámadó szél az arcába vágta a lány bőrére tapadt porszemcséket. - Benned aztán van energia! Hupsz. Esik...

Valóban. A hegygerinc fölött tornyosuló, habos fellegek most érték el a völgyet, az első cseppek után pedig a világra rászakadt a jég.

- Hogyaza... Mindenki eredjen a faházába, gyerünk, egy kettő. Vacsoránál pedig egy szem homokot se lássak - Drago morogva hagyta ott diákjait, akiket kevésbé érdekelt az kissé szilárdabb csapadék, Stormfly pedig még elázva is Eret elé sietett, adott neki egy pacsit, talán még kacsintott is, aztán elrobogott az osztálytársaihoz, akik egy csapatban vánszorogtak vissza az idő közben sarassá vált úton. - Szép volt az a lecsapás Hiccup - szól vigyorogva Toothless a sor végén, már-már bőrig ázva, s egyik szeme egyáltalán nem látszott vizes hajától.

- Ugyan... - a fiú zavartan vigyorgott. - Sose voltam valami nagy tesiből, hiába, a műláb óta... ehh, hagyjuk. Aú! - nyögött fel, mikor egy termetesebb jégdarab fültövön találta. - Siessünk! Le kéne zuhanyoznom...

A zuhany végül feleslegesnek tűnt, hiszen a zápor lemosott minden port, Hiccup pedig eltökélte, hogy ha visszatalálnak a házukhoz, aznap már nem akar több vizet látni, így végül egy-egy paplant maguk köré kerítve kucorodtak föl az ágyra.

- Van még pillecukor valahol? - Toothless ezt a dupla takaró alól kérdezte, így viszont annyira hihetetlenül aranyos volt, hogy szinte nem is lehetett komolyan venni. Ő pedig komolyan kérdezte. Neki pillecukor KELL.

- Hmm... per pillanat te magad nézel ki úgy, mint egy óriási pillecukor, szóval... nyeff - ahogy Hiccup nekidőlt, a becsomagolt Toothless úgy borult el, mint egy zsák krumpli, a másik pedig nevetve bokszolt bele a puha takarókba. - Pillecukor, vagy Toothless-burrito... vagy mindkettő! Hogy tetszik?

- Hagyjál! - Toothless nem ismert magára: már harmadjára nevetett úgy, mint aki valami vihogóport nyelt. Elképesztően mulatságosnak tartotta a helyzetet, és az sem zavarta, hogy Hicc lassan rajta fekszik. - Nem tudok kiszabadulni, segítség!

- Nyugi, nem eszem pillecukros burritót - Hiccup csuklásszerű hangot adott a nevetéstől, amitől Toothless az oldalára fordulva göcögött tovább. - Hiccup!

- Édes istenem, te csuklasz! - Toothless már annyira nevetett, hogy alig kapott levegőt, s kétségbeesetten próbált kimászni a srác alól, hogy legalább egy kicsit levegőhöz jusson a tüdeje. Abban a pillanatban el is ment az áram, hála az odakint csapkodó viharnak, a szoba pedig félhomályba borult.

- Nah, már csak ez hi - hikk - hiányzott! Hikk! - Hiccup az utolsó ,,hikk"-et szinte durcásan szúrta oda, majd a nevetéstől fetrengő Toothless felé fordult. - Ne-nem vicces! Hikk...! - azonban a fiú arcát látva ő is elnevette magát. - Hikk!

- Ne már, megőrülök, ez nem igaz! - Toothless addig vergődött, míg valahogy a takaróba csavarodva mindketten le nem borultak az ágyról, szerencsére csak a szőnyegre, ő pedig háton fekve tapasztalta, hogy Hiccup még néhány csukló hanggal körítve rá is esett, és az orrát most a nyakának nyomta.

- Hupsz, bo-bocsi... hikk... - a másik ügyetlenül próbált meg lekászálódni róla, a következő pillanatban azonban kopogtak.

- Basszus... - Toothless elfelejtett nevetni az ajtókoppanások hallatán. A következő öt másodpercben felkászálódtak a földről, Toothless pedig próbált úgy tenni, mint aki "pihen", Hiccup pedig az ajtóhoz szaladt - Go-izé, tanár úr...

- Itt vagytok, fiúk? - a tanár úr nem pazarolta az időt köszönésre, de Hiccup hálás volt azért, hogy legalább kopogott. Abban az ijedelemben úgy látszott, elmúlt a csuklása is. - Csak gondoltam, rátok nézek, leba... lecsapta a biztosítékot a konyha, meg ez a rohadt vihar... bár inkább most jöjjön, mint az éjjeli túrán... na. Hallom, Toothless, jobban vagy, mi? - pillantott a takaró alatt kissé ziláltan kuporgó fiú felé.

- I-igen, azt hiszem - bólogatott bőszen a srác, de a pillanatnyi riadalom, a nevetőgörcs és hasonló dolgok összessége miatt kezdte igényelni azt a nyavalyás inhalátort. És még csak nem is tudta, hogy hová tette. Minden esetre igyekezett nagy levegőket venni, de túlzottan rágörcsölt a dologra.

- Hát... akkor csak gondoltam, megnézem, éltek-e még, utána kell néznem a többieknek is... de jól játszottatok, Hiccup. Na, nem zavarok, felőlem akár megehetitek egymást, látom, össze kell még szednetek magatokat...

A tanár távozását követően Toothlesből feltört a köhögés, és első dolga volt a telefonja halvány fényében kutatóexpedícióra indulni az inhalátor után. - Hova a nyavalyába tettem...

- Ugh... táska elülső zseb? Gatyazseb? Másik zseb? Pulcsi? Várj, nézem én is - sorolta Hiccup, könyékig turkálva a ruha-és ágyneműkupacban.

- Meh-megvan... -Toothless hatalmas megkönnyebbüléssel emelte az arca elé, s hátát az ágy szélének vetette. Ez nem sokon múlt, de legalább nem Gobber előtt kellett lenyomnia ezt az akciót. Bocsánatkérően nézett Hiccupra, amiért megint itt ülnek, és megint egy pánikszerű keresgélés ért véget.

- Re-rendben vagy? - a másik félénken pillantott rá, ahogy Toothless halvány, megkönnyebbült mosollyal felpillantott, még hozzátette: - Hikk.

***

Az asszony sóhajtva ütötte be a számot. Fejből tudta, nem keresgélt a kontaktok közt, talán meg sem volt már, az új telefonba minek táplálta volna be a régi férje számát? Logikátlan volna, mellesleg semmi szükség rá.

Valka pillantása elkalandozott, kifelé az ablakon. Odakint a vihar utáni, felfrissült világ szinte kívánta, hogy kiszaladjon, beletrappoljon a tócsákba és kergetőzzön egyet Clouddal, vagy a fiával...

A fia. Igen.

Nem szívesen beszélt Stoickkal. Emberileg mindig tisztelte őt, és szívesen tekintett volna rá barátként, azonban a szerelem nem tartott soká, talán soha nem is volt valódi, a lelkiismeretfurdalás pedig minden kimért, kedves szó ellenére megmaradt benne.

Fiatal volt nagyon, alig húsz éves, amikor hozzáment, a következő évben pedig megérkezett Hiccup, akiért most újra föl kellett tépnie ezt a sebet. Igaz, egyre kevésbé érintette érzékenyen a dolog, de akkor is... a telefon kicsengett.

- Halló, itt Stoick Haddock - szólt a mély, dörmögő hang a vonal túlvégén. Meglepő volt, hogy Hiccup édesapja épp most emelte meg a készüléket, hogy felhívja fiát. Látta ugyanis, hogy a vihar a táboruk felé veszi az irányt, tudni szerette volna, hogy a gyerek jól van-e. (Azt persze nem sejtette, hogy Hiccup ott ült egy lemerült telefonnal áram nélkül, talán még jobb is, hogy nem hívta fel).

- Öhm... Valka vagyok, és csak azért hívtalak, hogy... - a nő zavartan kereste a szavakat. - Csak gondoltam, hogy ha van ideje, szívesen látnám Hiccupot valamikor... mondjuk pár napra... Vagy egy hétvége is elég... csak ameddig akarod - nyelt egyet.

- Valka... Azt hiszem ezt már átbeszéltük párszor. Hiccup nem mehet át hozzád, és most különben is táborban van még több, mint két hétig. - érkezett a csendes, de komor és határozott válasz. Még hogy Hiccupot átengedni hozzá... Tényleg miért pont... - Miért pont most, Val? - kérdezte némi szünet után, miközben figyelte a távolodó viharfelhőket, amik eltüntették és tintafeketére festették a hegyormokat a horizonton. - Négyéves alig volt, mikor utoljára látott, azóta nem érdekelt.

- Csak... csak gondoltam, hogy szünet van, és talán most nem lennék a terhére... és mégiscsak a fiam, Stoick, te tudod a legjobban, hogy jogom van hozzá! Ha neki nincs ellenére, csak egy napra, egy órára! - az asszony hangja megremegett. - És különben sem igaz, hogy... jó, de. De azt nem mondhatod, hogy nem próbáltam...

- A mostani rossz próbálkozás Valka. Több mint tíz éve nem látott, szerinted mit gondolna, ha egyszer csak találkoznia kéne veled? Mit érezne szerinted?

-  Azt gondolom, hogy vannak gyerekek, akik sosem látták a szüleiket, mégis megkeresik őket. Stoick... - az asszony hangja ellágyult, szinte könyörgő lett. - Kérlek... csak egy kérdést! Hogy akarja-e! Ha nem, békén hagylak, ígérem, de... Mi bajod származna neked abból?

- Egy kérdés. De csak miután hazajött a táborból. - adta be a derekát Stoick, bár nagyon nem akarta a legjobban abban reménykedett, hogy Val addigra elfelejti. Vagy ő.

Valka szinte el sem hitte, hogy a másik beleegyezett. Stoickot nyakasabbnak ismerte ennél, azonban magában már csendben fohászkodott az összes létező istenekhez, hogy a férfi meg is tartja a szavát.

- Igazán... igazán köszönöm! Tényleg nem...

Stoick nagy levegőt vett, amibe egy kis morgás is vegyült - Ne haragudj Val, de le kell tennem.

- U-ugyan, semmi gond... - a nő szinte megszeppent.

- Hát akkor, szia - újabb szusszanás a vonal túlvégén, aztán az meg is szakad. Valka szomorú szemekkel tette vissza a telefont az asztalra, s az ablakhoz sétált, szintén a viharfelhőket lesve. Vajon milyen lehet Hiccup most...?

Tűnődéséből az ajtó halk csukódása riasztotta fel, s mire föleszmélt, Cloud karjai hátulról a dereka köré fonódtak.

- A sárkány visszatért, a hercegnő hiába próbál megszökni - szuszogott a hajába a vörös.

- Na igen... Inkább vagyok egy mostoha mint hercegnő... - Valka lehajtotta a fejét, most kibontott haja szinte az arca elé hullott.

- Val, bánt valami? Mi történt? - a másik keze az asszony derekáról a vállára csúszott, és leguggolt, hogy a fejük egy magasságba kerüljön. - Hiccup nem jöhet?

- Hát... Ugyan igent mondott, mégsem... Mégsem tűnt meggyőzőnek. Ráadásul most valami táborban van...  Cloudjumper, én... nem hiszem, hogy el akarna jönni ide, vagy látni akar engem... Egyszerűen  tudom, hogy nem kíváncsi rám, hisz sose kerestem, pedig... Annyiszor akartam... Biztos már nem is emlékszik, hogy nézek ki.

- Ugyan, Val! Biztos vagyok benne, hogy szívesen találkozna veled. Te megpróbáltad, nem is egyszer, és most van abban a korban, amikor már az apja sem tudja telebeszélni a fejét... ha másból nem, hát dacból és kíváncsiságból jönne el hozzád.

- De úgy annak semmi értelme... Ki lenne kíváncsi az anyjára, aki otthagyta kiskorában...?  - Valka láthatóan nem tudta elengedni a gondolatot, s ráadásul egyre mélyebbre süllyedt benne.

- Hé, figyelj! Ha Stoick átadja az üzeneted, el fog jönni, tudom. Te nem tettél soha semmi rosszat, és... nézd, én az egykori óvónőm arcára emlékszem, hogy felejthetne e egy anyát? Val!

- Cloud... "Ha" átadja az üzenetet... De érzem, hogy nem fogja. Hiszen ő se akar rosszat a gyereknek... - rázta a fejét Valka.

- Rosszat? Ehh. Miért volna ez rossz? Most úgysem nagyon tudnak beszélni, azok a táborok több hétig is eltarthatnak, mire egyáltalán meg tudja kérdezni, sokszor át fogja gondolni... de... nézd: nem csak ez az egy módja van annak, hogy találkozz vele. Viszont most...

- Most? - Valka megemelte a fejét. Cloud szemeibe nézve mindig el tudott veszni és megnyugodni. talán ez lehet az oka, hogy sokkal több ideje tart a kapcsolatuk...

- Most ne törődj vele. Nyár van, és hétvége... csak... - közelebb hajolt. - Gyere... - nem fejezte be a mondatot, hanem ajkait puhán az asszonyéhoz nyomta.

Valka kénytelen volt feltápászkodni, s követni őt, amerre vezette. Hát persze, hogy a hálószoba a cél...

- Gyönyörű vagy, ugye tudod? - mástól talán üres szavaknak hangzottak volna, azonban ahogy Cloudjumper a nyakába mormolta, kellemes borzongással töltötte el az asszonyt.

- Cloud, elég - Valka kacaja édesen csengett a férfi fülébe, miközben lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát.

- Azt mondod, elég? Azt hittem, még el se kezd... - szavai az asszony csókjába fulladtak, aki lágy nyögéssel kapott levegő után, ahogy a férfi átfogta a derekát és szinte erőszakosan rántotta magához.

Egy "Cloud! " motyogás után nyílt a háló ajtaja, s mindketten egyszerre nyúltak a villanykapcsoló felé, amiről aztán le is mondtak.

A férfi a homályban inkább érezte mint látta Valka szemeinek zöldes derengését, azonban ahogy az asszony ujjai puhán szaladtak végig a nyakán, ez már nem számított. Érezte, ahogy a másik ujjai a vállába mélyednek, hogy arcát Valka nyakába fúrta, hogy a nő halk nyögéssel szorította magához.

- Ezt... Nem most kellene, Cloud... A gyerek bármelyik pillanatban hazajöhet... - súgta a fülébe, még mindig a vállába kapaszkodva.

- Hadd jöjjön - a férfi most nem akart arra gondolni, hogy el kellene engednie a másikat. Az asszony szélesen kivágott felsőjét lassan simította le a válláról, hogy minél tovább érezhesse a puha, illatos bőr érintését, a következő pillanatban azonban, ahogy türelmetlenül, mohón csókolt a nyakába, a résnyire nyílt ajtón át valami zajra lett figyelmes.

- Cloud! - Valka eltolta magától a vörös hajút, s hátralépett egyet, hogy eligazgassa ruháját, s haját, aztán pedig egy kissé paprikás hangulatban nézett vissza Cloudjumperre. - Ezt majd később megbeszéljük - s már ott sem volt, Daggry, a kislányuk elé sietett – szia, édesem!

A férfi sóhajtva dobta le magát az ágyra, és a plafon felé bámult. Már megint.

Daggrynak mintha érzéke lett volna hozzá, mikor rontson be a legrosszabb pillanatokban.

Cloudjumper sóhajtva fordult az oldalára, hogy valami fényt csináljon, amikor meghallotta a kislánya hangját.

- És apa hol van?

Egy pillanat alatt ült fel, mint akit darázs csípett meg, a következő pillanatban azonban Valka szinte édeskésen fuvolázó hangjától megborzongott a háta.

- Apa lepihent egy kicsit, ne zavarjuk most. Na, és mi volt a suliban?

A férfi kesernyés vigyorral hanyatlott vissza a párnákra.

- Lepihent, mi? Lepihent...

Gyűlölt pihenni.

***

- Skygge! Azonnal nyisd ki azt az ajtót! - az édesanya hangja dühös volt és csalódott. Egy újabb vita kezdett a végéhez érni, ami megint csak a Björn nagybácsi által vezetett kontrollképzésről szólt. Skygge még mindig nem akart menni.

Őszintén szólva semmi kedve nem volt ezt is úgy végigcsinálni, hogy megint mindenki egyfajta túlkoros, fagyos csodabogárként tekintsen rá a sok tüzes erejű kis kölyök közt, de tudta, hogy ez - hacsak Björn bácsi bele nem egyezik - elkerülhetetlen.

Márpedig Björn ,,bácsi" nem fog beleegyezni, ismerve az ő csapatmunkáról és összefogásról szőtt magasztos terveit.

A dörömbölésre ügyet sem vetve dobta el magát az ágyán, és szórakozottan előhalászta a telefonját.

- Skygge! Nem mondom még egyszer! Nyisd ki az ajtót vagy... Szólok apádnak! - oh igen, a híres apával való fenyegetőzés. Apa viszont feleannyit sincs itthon, mint anya, ha itthon van is, nem erőssége a fiával törődni, hiába rikácsol az asszony.

Nem érdekelte különösebben. Néha az volt az érzése, mintha az anyja egyszerűen elfelejtette volna, mennyi idős is valójában, és hogy tulajdonképpen teljes mértékben a jogában állna eldönteni, mit tesz és mit nem, viszont az utóbbi időben - nameg pár kisebb baleset után - konkrétan az egész családja valami ismeretlen rettegéssel kezelte az egész ügyet.

A kopogás abbamaradt, most könyörgő szavak jöttek. Kedvesség, ami ritka volt, és persze nem használt. Aztán megint kiabálás és fenyegetőzés.

Skygge unottan halászott le pár szőke hajszálat a pulóveréről. Nem akarta hagyni, hogy felhúzzák, nem akart ő különösebben bántani másokat, a gondolatátvitel, vagy gondolatolvasás, bár ő sem tudta pontosan definiálni, de eleinte még jó poénnak tűnt, a jeget pedig... a jeget nem mindig tudta kontrollálni. És erre nagyban rásegítettek az ilyen helyzetek.

Fújt egyet, és lassan felállt. Gyűlölte, ha úgy néznek rá, mint egy eltévedt diznihercegnőre, de most nem volt más választása. Kezdte úgy érezni, hogy ha tovább marad, lejegeli a szobát.

Az ablak mar ettől a gondolattól is bepárásodott, s lassan jég csipkézett végig rajta, szinte gúnyt űzve Skyggéből. Erről beszélt az anyja. Erről beszélt mindenki, azóta, hogy a dolog először jelentkezett...

Nem akart erre gondolni. Olyan hirtelen pattant fel, hogy a dühétől a jégvirágok ezer darabra robbantak szét, s ahogy kivágta az ajtót, szinte elsodorta az anyját.

- Elmegyek! Látod? Látod? Elmegyek hozzá! - sziszegett, s az annyiszor visszafojtott, vad düh szinte jólesően vibrált körülötte.

Édesanyja szólni se mert. Bennakadt a levegője, szó szerint érezhető volt a félelme. Nem mert szólni, nem mert tenni semmit...

És az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy ő még látta azt a tündéri, kékszemű szőkeséget, akiből ezt hozta ki ez a... ez a Rém. Hogy az a hatalmas erő, amely Björnben munkált, őt szinte szétvetette és belülről rágta szét a kapcsolatait.

- Skygge.... - szólt fia után a kétségbeesett asszony, egész a bejáratig szaladva utána - tudod, hogy nem úgy értettem kicsim...

- Hagyj! - a fiú kirántotta a karját a nő markából. Egy mozdulattal rázta le magáról, mint egy koloncot, s ahogy kirohant a házból, szinte érezni lehetett a nyomában gomolygó hideget.

Az asszony kiért utána az utcára. A járda lefagyott,a  virágok lekonyultak, s végtelen hideg költözött a nyomába. Szinte valami jeges szél is érkezett valahonnan... Hiába, Skygge nem fog visszajönni....

A fiú szinte futva indult meg az úton. Megfordult a fejében, hogy egyenesen Björnhöz megy, azonban ilyen állapotban semmi kedve nem volt a nagybátyja vagy a hosszú hajú titkárnő negédes szenvelgéseit hallgatni önkontrollról és csapatszellemről, meg a gyengébbek támogatásáról.

Szinte önkéntelenül indult meg az iskola felé, bár eddig csak párszor járt azon a környéken, mikor eszébe villant valami...

De nem. Szerda volt.

***

Tényleg repül az idő, ha jól mulatsz. Toothless életében nem szórakozott még ilyen jól, mint ebben a táborban. Barátai lettek, kedves ismerősei, akikkel szinte már egy csapatot alkottak. Jó, persze, voltak kivételek, akikkel előbb akasztották volna fel magukat, minthogy beszéljenek, de mindig akad ilyen, legalábbis a fekete hajú fiú így könyvelte el. De még mindig Hiccup maradt a legeslegjobb barátja, akivel szinte már elválaszthatatlanok voltak. A srác ugyan nem jegyezte meg soha, de látta bizony, hogy Toothless karján a sebek halványultak. Törődött azzal, hogy eltüntesse őket, ami egy nagy lépés volt számára egy jobb világ felé. Ez a nap pedig különleges volt, hiszen Mala először engedte el őket lovastúrára kettesével. Tény, hogy három órájuk volt körbelovagolni a környéket (ami egy hét gyakorlás után már nem is volt olyan nehéz). Toothless épp meghajtotta a gyönyörű Nightot, hogy lehagyja a háta mögött ügető Hiccupot.

- Úgysem kapsz el! Enyém lesz az összes pillecukor!

- Pillecukor, heh? Fogadok, hogy következő életedben a candy crush-univerzumban fogsz leszületni! - Hiccup nevetve eresztette lazábbra a gyeplőt. - Csak tudnám, hova fér beléd ennyi... - Nem volt nehéz beérni a másikat, habár Fury nyugodtabbnak bizonyult a másik lónál, azonban a szabadban egészen felélénkült. - Nos?

- Jól van, te tapasztalt lovas vagy, így nem ér! - Toothless kicsit sem volt sértődött, sőt, még nevetett is, miközben a szél dobálta a haját. Elképesztően vidám volt, már napok óta. Néhány perc múlva kénytelenek voltak beszűntetni a versengést, hiszen egy erdei ösvényre értek a mezőről, ahol szinte csak lépésben lehetett haladni.

Hiccup visszafogta Furyt, aki halk horkantással tiltakozott a hirtelen váltások ellen.

- Mit gondolsz, mi lenne, ha... mondjuk szembejönne valami? Úgy értem, valami állat - Toothless túl jól ismerte ahhoz, hogy ártatlan kérdésnek tartsa.

- Milyen állat? Mármint... Farkas vagy ilyesmi? Nem tudom... De ezek nappal nem igazán mászkálnak, és gondolom főleg nem erre. Mala nem is engedett volna minket, ha nem tudná - vonta meg a vállait Toothless, miközben lovaik szinte ösztönösen fordultak a közeli víz szaga után.

A patak halkan surrant a kövek között, azonban ahol a két lovas kibukkant a sűrűből, egy kisebb zúgó felett mély medret vájt magának a hűs, felduzzasztott ár.

- Hű... - Toothless lassan lecsúszott a nyeregből, s megpaskolta az állatot, ezzel engedve neki, hogy megkerülve a szirtes részt, lebattyogjon inni. - Hicc, mennyi időnk van még? - fordult az immár mellette állóhoz.

- Hm... nem egész fél órája indultunk, nem kell rohanni... miért? Valami baj van? - hangjában aggodalom csendült.

- Nem, dehogy, még nincs. Megfognád, kérlek? - és a kezébe nyomta zsebből előhúzott telefonját, majd az inhalátort, és végül lekapta a pólóját is - ezt ki kell próbálnom - Még ki se mondta, már nekifutott, és ugrott.

- Toothless, biztos vagy te ebb... nah - Hiccup egy instant miniinfarktus után megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a barátja egyben van, és vigyorogva, csuromvizesen integet a vízből.

- Sajnálom! De rájöttem, hogy könnyebb bocsánatot kérni, mint előtte magyarázkodni, szóval csak cselekedtem - A srác nevetve kijjebb vánszorgott a vízben, ami így már csak derékig ért neki.

Hiccup nyelt egyet. Toothless bőrén csillogó vízcseppek remegtek, és mintha valami kis izmot is szedett volna magára... A gondolatra elöntötte a pír az arcát. Dühös volt magára, amiért ilyen ostobaságokkal foglalkozik, amelyek csak elrontanák ezt a néhány hetes mennyországot Toothless mellett.

Félt.

Nem másoktól, ó, szó sem volt erről, hanem saját magától. A saját ostobaságától.

- N-Nem hideg? - lépett a partra, és ujjait belemártotta a hűvös, simogató vízbe.

- Nem, szerintem nem az - rázta vizes loboncát Toothless. - Nem jössz... nem jössz te is?

- Um... lehet, hogy én most inkább...

- Késő bánat! - s már zúdult is a víztömeg Hiccup felé. Toothlesst az sem zavarta, hogy a közelben letett cuccai is elázhatnak.

- H-hé-jííííííí! - a másik szinte lányosan visított fel, amin Toothless a hasát fogta a nevetéstől, majd a levegőért kapkodó, csepegő hajú Hiccup felé pillantott. - Na megállj...!

Póló és táska egy pillanat alatt a földön végezte, ő pedig úgy ugrott be a másik mellé, hogy a víz beterítette.

Toothless lányos sikolya sem maradt el, s vihogva, majdnem fulladásig fröcskölték egymást, Toothless még a hínárosba is beesett a nevetéstől.

- Toothless, minden oké? - Hiccup szélesen vigyorogva ragadta meg a másik karját, hogy kihúzza őt a csávából. - Ennyire megártott a pillecukor, vagy mi?

- Még nem is ettem ma pillecukrot - vihogta a másik, majd hirtelen egy adag hínárt aggatott a másikra, amin csak jobban nevetett - nézd már, megtaláltam a kishableányt! - aztán sietve hátrálni kezdett tőle, amennyire ez a vízben lehetséges volt.

- Szóval azt mondod... hhhh, na ezt neked! A gonosz szirén lerántja a mélybe a meggondolatlan halandót, aki lekishableányozta! - ugrott neki játékosan Toothlessnek, aki hangos csobbanással, enyhén bugyborékolva tűnt el a vízben, mikor pedig nagyokat pislogva ismét felbukkant, a hajában egy szál hínár virított. - Tévedtem. Ez csak egy levelibéka - Hiccup a hasát fogta a nevetéstől.

- Te vagy a levelibéka - Toothless azt az egy szál hínárt is hozzávágta, közben folyamatosan hátrálna, egyenesen a lovak felé, akik szintén viccesnek találták a játékot, hiszen Fury egyenesen Toothless mögé ügetett, s tarkón nyalta, mire az úgy rándult össze, mint akinek kihúzták a gerincét.

- Na? Megtalált egy négylábú gólya? - Hiccup remekül szórakozott.

Toothlessre elég volt ránézni, hogy az ember lássa: szinte kivirult. Valami megváltozott benne.

- Menj a fenébe - a srác még saját magán is nevetett, s miután lemosta a lónyálat, kikászálódott a vízből.

- Na - Hiccup pár karcsapás után követte a példáját. A patak, bármekkora legyen is, az úszáshoz nem volt elég mély, és őszintén szólva csodálta a szerencséjüket, hogy egyikük sem törte ki a nyakát.

- Hát, az izzadós lovaglás után nem volt semmi. Esküszöm, minden nap el tudnám viselni, hogy csak leugrok innen, és körözök párat, hogy lehűljek. - Toothless letette magát egy sziklára, lábát visszalógatta a vízbe, s csak bámulta, milyen fodrokat kavar minden mozdulata.

- Uhh. Hát még, ha idő is volna rá... de - akadt meg Hiccup. - Még mindig... még mindig szívesen jönnél túrázni? Úgy értem persze, ha ez az egész... khm, asztmadolog nem akadályoz benne nagyon...

- Persze, hogy mennék. Figyelj, ha nem erőltetem túl magam, akkor nem lesz gond, tényleg. Nagyon szeretnék elmenni arra túrára, és meg is ígértem neked, hogy elmegyünk. - Toothless lelkesedése nem lohadt le egy pillanatig sem. Arca mosolygós lett, szépnek látta a jövőt.

- T-tényleg? - Hiccup arcán halvány mosoly suhant át, mikor azonban a másik sima, gömbölyű vállára esett a pillantása, zavartan lesütötte a szemét.

- Naná, nagyon jó lesz, hidd el - bólogatott barátja is, de ezt a pillantást most észrevette. Sőt, már elég sokat észrevett, s egész eddig azon gondolkozott, hogy rákérdezzen-e. Viszont mindig arra jutott, hogy nem meri. Mert mi van, ha csak rosszul látja a... a jeleket...

A hirtelen beállt csendet Hiccup zavart torokköszörülése törte meg.

- Jah... Mondjuk a nyáron... vagy ilyesmi...

- Igen... A nyáron valamikor... - még kínosabb csend. Toothless továbbra is mozgatta lábait a vízben, így annak sodródása volt a közelebbi hang, az erdő zaját szinte már észre se vették.

Hiccup nem mert felpillantani. Olyan régóta nem érezte, és most mégis: a félelem úgy lüktetett a torkában, mint a szégyen kis óraműve.

Nem akarta ezt. Ő csak egy barátot akart, nem egy szerelmest, ő nem akart, nem mert úgy tekinteni Toothlessre, nem akarta elrontani ezt a felhőtlen örömet... egyszer már közel került hozzá. Mikor mindent kitálalt. Azonban most... úgy érezte, most elvetette a sulykot.

Szeresse őt bármennyire is Toothless, ő akkor sem... ő akkor sem meleg. Ha az lenne, megmondta volna. Akkor. Azon a reggelen.

De akkor nem mondott semmit.

Nem, mert akkor még nem is számított. Semmit sem, hisz akkor még nem létezett a gondolat, ami most motoszkált Toothless fejében. De az a gondolat egyre furcsább lett a számára. Nem tudta megfogni, nem tudta körbeírni... Csak annyit tudott róla, hogy létezik, és benne lüktet, él, fejlődik, és lassan talán ki is bontakozik... Ettől pedig félt. Magát is és Hiccupot is összezavarná, de még hogy...

- Um... nem akarunk tovább menni? Ha valaki így talál meg minket... végülis lovagolni lettünk kieresztve, nem fürdeni... - Hiccup megköszörülte a torkát.

- Tudod, hogy nem érdekel mások véleménye, de ahogy akarod - Toothless felpattant a szikláról, nyújtózott egy nagyot, majd felsegítette Hiccupot is. A műláb látványa már természetesnek hatott, s Toothless mindig nagyon figyelt rá, hogy ugyan segítsen neki, ha kell, de ne pátyolgassa túl.

- Uh... oh, köszi - Hiccup szusszanva kereste meg a pólóját. A zöld rövidujjú harmonikázva tapadt a vizes tagjaira, azonban ahogy Toothless összeterelte a két lovat, mintha kissé összeszedte volna magát.

Toothless is igazgatta magán a ruhát, kicsavarta a vizet is a hajából, de nem sok kedve volt nyeregbe pattanni. Annyira kellemes volt itt, senki más, csak ők, csak a szellő susogása... Egyszerűen nyugodt volt, mégis minden élt, és ő ezt imádta. Egy pillanatra megállt, elengedte a kantárt, s tekintetét felfelé irányította, a lombkoronákon átszűrődő fény felé Teljesen megbabonázta az erdő.

- Szép itt - Hiccup mintha megérezte volna a gondolatát. - Néha úgy érzem, mintha valami... mintha valami csoda tanúja lennék, akárhányszor csak belépek a fák közé. Mindig van valami új, valami szép... talán csak egy hajtás, amely tegnap még nem volt ott. Talán egy mókus, ami elszalad, vagy, hogy egyszerűen aznap különösen tisztán szól a patak... Sokszor olyan, mint... mint más embereknek a templom. Elcsendesülsz. És nem azért, mert kell, mert vadat lesel, vagy mert ezt írja elő az illem... elcsendesülsz, mert úgy érzed, vendég vagy itt, és ez az egész... ez az egész túl szép, túl csodálatos ahhoz, hogy megzavard. Érted ezt...? - pislogott mintegy fölriadva, ahogy megérezte magán a másik csodálkozó tekintetét.

- Az erdő nekem nem egy hely, ahol vendég vagyok. Nekem... nekem az otthonom. - Toothless szavai annyira tisztán csengtek, mintha egy lenne az erdőt őrző - talán nem is létező - láthatatlan árnyak közül. Ő tényleg otthonosan lépkedett is, szinte ösztönből kerülte ki azt a friss hajtást, amiről Hiccup mesélt.

A másik komoly arccal bólintott.

- Tudom.

Nem hazudott. A változás csakugyan látszott Toothlessen. A fák közt alakja mintha megnyúlt volna, járása biztosabbá, arca oldottabbá vált, pillantása pedig úgy cikázott a lágyan sóhajtó, zöld lombok alatt, mint az erdei nagyvadaké.

- Ilyenkor úgy érzem, nem fogom kibírni a  kirándulásig - Toothless arcán  különös varázs mellett megjelent egy csintalan mosoly is. Tekintete csillogott, zöld szeme olyan fényeket adott, mint még soha. Hihetetlen volt.

- Remek lesz! - Hiccup egyre jobban beleélte magát, megfeledkezve iménti aggályairól is. - Ha sikerül, és el tudunk jönni...

- Sikerülni fog, én tudom - Toothless rámosolygott. Ez egy egyszerű dolognak hat általában, de most... Most hirtelen minden... Mást mutatott. Az az igazi, őszinte, tiszta mosoly... Az a... szeretettel teli. De hoppá, ő most akkor... Nem, nem, nem, nem... Mosolya ugyan ottmaradt, de menten lovára pattant, és ügetésre sarkallta. Eltűnt a szeme elől.

Hiccup halvány mosollyal csóválta meg a fejét. Fölkapaszkodott a fekete herélt hátára, aki lagymatag ügetéssel eredt a mén nyomába.

A visszaügetés a táborba túl rövid volt, az erdő pedig hamar elköszönt tőlük. Ennek viszont előnye is volt, hiszen amint karámba vezették lovaikat, mehettek átöltözni és ebédelni, ahol most kivételesen nem volt tömeg. A két fiú épp a levest fogyasztotta, mikor a jókedvű Stormfly huppant le melléjük.

- Halihó srácok!

- Sz-szia, Stormfly, ho-hogyhogy itt? - Hiccupnak csaknem a torkán akadt a falat.

- Ja, csak meg akartam kérdezni, hogy lenne-e kedvetek vacsi után átjönni hozzánk? Asztrid hozott laptopot, megnézhetnénk egy filmet. - javasolta a kék hajú leány, miközben hozzálátott a makarónihoz.

- Szerintem nem rossz ötlet - fordult a másikhoz Hiccup. - Mit gondolsz?

- Filmezős est? Oké, én benne vagyok, mit nézünk? - kérdezte egy visszafogott, de kedves mosollyal Stormtól Toothless.

- Hát, ami megvan a gépen, az a Kör, Astrid indulás előtt már csak ezt tudta letölteni, de egész jó, akkor is, ha nem mai csirke - vont vállat a lány. - De csak ha akartok.

- Egyszer láttam az előzetesét, szimpatikus film. Különben sem a koráról kell megítélni egy filmet, én szívesen megnézném. Hiccup? - körbejárt a kérdés még párszor, mire megegyeztek, hogy vacsora után mind Astridékhoz mennek. A lányok váltig állították, hogy a délelőtti közértjáratnál vettek elég rágcsálnivalót, hogy a baráti kört ellássa, szóval kivételesen mind várták a lovaglás végét, vacsora közben pedig csak úgy zengett a ház az izgatott kis baráti társaságtól.

Mikor a társaság lassan elkezdett a házak felé szivárogni, és az ebédlőben egyre kevesebb ismerős arc maradt, a fiúk lassan megindultak a házsorok között. Toothless ötlete volt, hogy kerüljenek egyet a karámok felé, mikor azonban befordultak Astridék tornácára, és pár koppantás után a széles vigyorú Stormfly kitárta előttük az ajtót, odabent már lassan elkezdtek megjelenni az ágyak mellett a plusz ülőhelyek is a földre terített hálózsákok és esőkabátok képében.

Toothless és Hiccup átlépték a küszöböt, köszöntek Astridnak és Meatlugnak, na meg a konyhasarokból előkocogó Fishlegnek (nyilván előbb jött mindenkinél a barátnője kedvéért), aztán mind leültek az ágy lábához. Astrid épp felnyitotta a laptopot, ami érdekes módon nem akart bekapcsolni. A lány egyre ingerültebben nyomkodta a bekapcsológombot, végül pedig dühösen felhördülve becsukta és fejreállította. Lekapta a hátulját, megmozgatott néhány kábelt, illesztőpontot, aztán lezárta, visszaforgatta. A masina működött, a szőke pedig büszke volt magára.

Ebben a pillanatban azonban kopogtak. Stormfly szokásához híven hihetetlen sebességgel pattant fel, hogy ajtót nyisson, ám ahogy a fiúk megpillantották a nyomában belépő Eretet, Toothless arca észrevehetően megnyúlt.

Inkább nem szólt. Hogy is gondolhatta , hogy pont Eret nem jön el, hiszen Stormmal mostanában nagyon jóban vannak. Talán nem veszi észre...

- Um... elkezdtétek már? Storm... ugh - az arcára kiülő kifejezés nem árulkodott valami nagy elragadtatásról, mikor pillantása találkozott Toothlessével. - Ti is...?

- Osztálytársaink, Eret - a kék hajú lány mintha észre sem vette volna a feszültséget a levegőben. - Toothless és Hiccup... de szerintem találkoztatok ti már.

- Igen, találkoztunk - Toothless sóhaja elég egyértelműnek hatott, de még csak nem is nézett Eret felé. Remélte, hogy a végzős nem kezdi megint produkálni magát.

- Ohh, értem - a copfos srác beletörődően nyelt egyet. - Na és... mit is nézünk? A Kört?

- Azt. - bólogatott lelkesen Stormfly, miközben megint az ajtóhoz szaladt, beengedve a többieket is.

Hiccup halkan felsóhajtott. Egyszerűen nem bírta elképzelni, hogy lehet a lánynak ennyi energiája, láthatólag Astrid sem bírt lelkesedni a dolog iránt, tekintve, hogy már harmadszorra indította el a filmet, csak éppen vagy hangja nem volt, vagy a kép fordult el egy negyedet.

- Srácok, azt hiszem ez a gép már csak a Vallhallában létezik.. Bocsi fiúk, ha valaki meg tudja nevelni, hálásan megköszönöm. Ha meg nem, akkor dumálunk. - Astrid kijelentése nem volt valami bíztató, Toothless pedig ettől tartott. Ha megjelennek Snoutlouték is akkor...

- Na várj csak. Odaengednél egy percre? - Eret a homályos helyiség után hunyorogva tanulmányozta a képernyőt. Toothless felsóhajtott. Ennyit a ,,nem produkálja magát" című projektről...

A film, némi huzavona után (Astrid és Eret közt), valamint hosszú, néma popkornrágás (Hiccup és Toothless) után végül végre méltóztatott beindulni, a fiúk pedig elégedetten konstatálták, hogy Snotlout és Hookfang, akik nem mondták biztosra a filmet, sehol sem voltak.

Hiccup és Toothless a földön, egy kiterített hálózsákon foglaltak helyet, Astrid törökülésbe vágta magát az ágy egyik felén, Eret és Stormfly pedig a másikon. Hiccup arcán halvány mosoly suhant át, mikor észrevette, ahogy a fiú egy suta mozdulattal húzta magához közelebb Stormflyt.

- Szabad?

Inkább úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány arcára kúszó rózsaszín árnyalatot.

Storm néhány napja még agyonütötte volna ezért Eretet, de most valahogy egész más volt. Aránylag elszeparálva ültek a többiektől, ami azt eredményezte, hogy a lány a végzős vállára merte hajtani a fejét is. Ebből persze nem is lett más, minthogy mikor Samara kimászott a tévéből és jöttek a  halálsikolyok, a kék hajú lány édesen mosolyogva szundított el. Aztán valaki szinte berobbantotta a bejárati ajtót.

- Látom ellaposodott a buli! Ideje feldobni, csórikáim! - hát persze, hogy Snoutlout és az ökör baráti társasága lihegtek a nyakukba, s a szerencsétlen laptop annyira megrémült, hogy menten fittyet hányt a tápra és kikapcsolt. Astrid nem is lehetett volna dühösebb.

- Na, remek - Toothless kinyújtóztatta a lábát. - Nem akarunk inkább lefeküdni? Hic... - a másik fiú lassan kecmergett föl.

- Oh, nahát a lúzerek! Szóval miattatok volt ilyen rossz a hangulat! - Hiccup rosszul tette, hogy feltápászkodott, Snotlout abban a minutumban kötött belé. Megállt előtte, s ugyan fél fejjel alacsonyabb volt a Haddock fiúnál, mégis nagyobbnak képzelte magát. Legalábbis az egóját mindenképp.

- Hé, nyugi, elmegyünk! Nem mindegy, hogy...?

- Hé, fiúk! - Stormfly a szokásos fesztelenségével próbálta feloldani a hangulatot, azonban a zömök srác nem úgy tűnt, mint aki egykönnyen kiengedi a markából a másikat.

- Oh, kár, pedig lett volna olyan ötletem, hogy lógassunk ki a lókarámokhoz, van nálunk lócitrom is, igaz srácok? - a többiek jót röhögtek ezen, Toothlessnek viszont hirtelen elege lett. Úgy érezte, ha egy percig is kell hallgatnia a további kötekedést, és az ezek után elhangzó szavakat, amiket még a tinta se bírt, biztos, hogy olyat tesz, amit nem csak ő, de mindenki más is megbán. Hirtelen félrelökte Snotloutot meg a két fogdmeg gyereket mögötte, s kiviharzott a házból. Iszonyú erőt érzett magában, mintha valami eddig lappangott volna benne, de most egészen a felszínre került. Odabent pedig hangos sistergéssel a levegőbe repült egy vízforraló.

- Na jó, ez most tényleg para volt... - Stormfly behúzott nyakkal bámult az elviharzó srác után, Snotlout azonban nagyon elemében volt.

- Na? Emós kis barátod elpucolt, vagy mi van? Nem akarsz utánamenni, hogy még elrebegje neked a végrendeletét, mielőtt elvérzik? Tuti rád hagyományozná a golyóit - röffent fel a saját szavain, a következő pillanatban azonban Eret fölemelkedett ültéből.

- Na jó, ebből elég volt! Egy darabig vicces a dolog, de most már kibaszottul nem, vágod? Engedd már el azt a szerencsétlent! - vigyorodott el gonoszul a köpcös fiú megnyúlt arcát látva.

- Idióták vagytok mind! - Astrid most kikelt magából - Snot, takarodjatok kifelé, vagy én rugdoslak el a küszöbig! - egy pillanatig néma csend volt, aztán a szőke lány tekintete elég hatásosnak bizonyult ahhoz, hogy az arcát játszó inkább tényleg elhagyja a fedélzetet.

- Ehh... - Eret mormogott valamit Snotlout anyjának ősi foglalkozásával kapcsolatban, majd Stormfly-ra esett a pillantása, a lány azonban Hiccup mellé lépett.

- Jól vagy? Toothless... nem kéne utánamenni?

Hiccup egy szót se szólt. Másodpercnyi gondolkodás után pedig valóban kiviharzott az ajtón, Storm pedig Eretre nézett.

- A francba ezekkel a majmokkal.... - mire ez a mondat elhangzott, odakint az eső is eleredt, Toothless pedig felindultan elsietett egész az erdőszélig, túlmenve a házukon is. Valami feszítette belülről, de most nem az asztma. Valami olyan erő, amit egész eddig elnyomott, még csak a szikráját se mutatta. Ám most kezdte azt érezni, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, és ez még csak a kezdet... Hiccup felemás lépteire se figyelt fel, remegett az idegességtől.

- Toothless! - bukdácsolt át a féllábú fiú a legszélső fák között. - Toothless, várj! Hé... Megvagy? Minden oké? - kapott a másik karja után, ahogy a nagy igyekezettől megbotlott egy kiálló gyökérben. - Ne vedd a szívedre, ezek ilyenek... ezek...

- Barmok! Sötét, retardált jakürülék mind! - Mintha égett volna a tenyere. Igen, határozottan ilyen érzésben volt része a fekete hajúnak. Fel s alá járkált egy közeli erdei tisztáson, s érezte, hogy szétveti ez az erő.

- Azok - hagyta rá Hiccup. - Snotlout egyszerűen éretlen, napóleonkomplexusos kis pöcs, de ez... ezen nem tudunk változtatni! Egyszer valakinek jó nagyot kéne rúgnia a lába közé, ennyi, de azon túl... ne vedd magadra, ennél... ennél te jobb vagy...

Toothless legalább a járkálást beszüntette, de még mindig ki volt akadva. Nagyon kellett volna egy kis hideg víz a nyakába, ezt ő is érezte.

- Nem bírom elviselni, legszívesebben ledobnám egy hegytetőről, és annyira...

- Tooth, nyugi - Hiccup hangja ellágyult. - Nem éri meg a bosszúságot. Figyelj, ha elkezded magad emészteni, máris elérték a céljukat. Nyugi...

- Annyira baromira elegem tud lenni ilyenkor... - egy utolsó nagy lélegzet, aztán... aztán már a karjai közt volt. Egyetlen másodperc alatt történt, s annyira sokat jelentett, talán még a hideg víznél is többet...

- Shhh. Nyugi, semmi baj... semmi baj... - Hiccup fejéből mintha eltűntek volna a gondolatok. A feszélyezettség, a rossz emlékek, a félelem, hogy mi volna, ha valaki meglátja őket, így, így, így... - Shhhh.

Ugyanezek a gondolatok a másik oldalon. Toothlessnek annyira nem maradtak gondolatai, hogy szinte ösztönösen a vállára hajtotta a fejét, s szinte bújt, könyörgött, hogy ne engedje el...

- Shhh. Visszamegyünk a házba, jó? Csurom víz leszel... gyere... - még pár percnek el kellett telnie ahhoz, hogy rászánja magát, és megmozduljon, a ház tornácára érve azonban megtorpant.

Toothless mindeközben alig mert a fiúra nézni. Mire kinyílt az ajtó, és bejutottak rajta, már csak a másik tekintete létezett mindkettejük számára. Elképzelésük se volt, hogy jutottak eddig, úgy öt perc leforgása alatt.

- Hiccup... Öhm.... Én... köszönöm... - Toothless mindeközben még mindig remegett.

A másik tétován simította meg a fekete hajú fiú arcélét. Akarta, érezte, ő akarta ezt az egészet, egy mélyen beléivódott gátlás azonban visszatartotta.

Toothless szinte nem is tudta mit csinált. Az egész annyira... ösztönből jött. Az, hogy belesimult az érintésébe, az arcát cirógató ujjak ellazították, annyira, hogy megadja magát neki, s mire észbe kapott már...

Hiccup lélegzete elakadt. Érezte, ahogy a másik lágy, meleg ajkai a szájára simultak, s ahogy beleborzongott az érintésbe, Toothless mintha csak felbátorodott volna. A fiú karjai tétován kulcsolódtak a másik derekára, azonban Toothless lágy sóhajára mintha megmozdult volna benne valami.

Amint Hiccup magához vonta, már nem volt visszaút. Toothless hagyta neki, az öleléssel és az oldalán való végigsimítással együtt, ajkait viszont ha akarta volna se tudta volna kiszabadítani. Innentől ő sodródott az árral.

Hiccup gondolataira mintha köd ereszkedett volna. Most nem létezett számára más, csak a másik lágy ajkai, félénk érintése, zöld szemei, amelyek most szinte izzottak, s ahogy akadozó sóhajjal a fiú nyakába csókolt, s Toothless szorítása nem hagyott kétséget afelől, hogy mit szeretne.

Hiccup a ruhán keresztül is érezte a másik ágaskodó vágyát, Toothless pedig szinte reszketett a karjai közt. Nem elég, hogy nem is igazán értette az események miértjét, de teste szinte magától cselekedett. A csókok egyre hevesebbek lettek, az ölelés tiszta, mikor Hiccup teljesen magához vonta a csípőjénél fogva. És ha ez még nem lett volna minden, tolni kezdte, késztetve rá, hogy hátráljon az ágyak felé, Toothless pedig megtette, további gondolatok nélkül. Végül egy zöttyenéssel érkezett a takarók és párnák közé, talán csak ennyire szakadt meg a csók, ami azzal folytatódott, hogy Hiccup a nyakához hajolt, ő pedig belenyögött a pillanatba, mikor a fiú ajkai érintették.

Hiccup inkább érezte, mint hallotta a másik halk nyögését, azonban ahogy ajkai Toothless nyakának lágy, selymes bőréhez értek, már nem törődött vele. Csak csókolta, csókolta, egyre vadabbul, mintha minden, amit eddig elfojtott, minden elhazudott ártatlanság most tört volna a felszínre, azonban ahogy ösztönös mozdulattal elhúzta a fiú felsőjének a kivágását, keze meglassúdott.

- Sza... szabad?

- Most már ne kímélj... - súgta a srác, miközben hátrahajtotta a fejét, s mikor újra megérezte Hiccup ajkait a bőrén. Túl kellemes volt, hogy ne akarja.

A másik fiú nem válaszolt.

Lágyan simított végig Toothless oldalán, aki halk nyögéssel vette tudomásul, ahogy Hiccup ujjai lassan csusszantak az ágyéka felé. A cipzár halkan engedett, a fiú pedig valami bódult, boldog tehetetlenséggel érezte, ahogy a ruhadarab eltűnik róla.

Igen, árral sodródás. De ennyire? Hiccup teljesen a hatalmába kerítette, s lassan más a hasán érezte a puha csókjait. Nem tudott megszólalni vagy cselekedni. Egyszerűen elengedte magát, s élvezte a pillanatot.

A másik végül a fiú kiugró, szinte hegyes csípőcsontjánál állt meg. Toothless ujjai a hajába túrtak, ahogy karjait a nyaka köré fonta, azonban ahogy fölemelkedett, hogy föléje hajoljon, a zölden égő pillantás mindent elárult.

- Ha akarod... - egyik kezét a másik csípejére simította, s remélte, hogy Toothless veszi a célzást.

Toothless nagyot nyelt. Na igen, még ha józanul tudott volna gondolkodni, hisz a válasz, amit ad, mindent megalapoz.

- Ih... Igen... - halk hebegésként érkezett a válasz a reszkető hangon. Határozottan nem józan döntés.

Hiccup lassan ereszkedett rá a másikra. Toothless combjait szinte simogató mozdulattal húzta szét, s ahogy végtelenül lassú, óvatos mozdulattal beléhatolt, a fiú halk nyögésétől végigborzongott rajta a vágy.

- Fáj?

- Ne-nem... Csak... Kicsit... - szavakat formálni is nehéz volt, túltenni magát a hihetetlenül furcsa érzésem és gondolataim, na meg a túlfűtött szoba levegőjén át valami oxigént is nyelni.

Hiccup megdermedt ugyan, azonban ahogy folytatta a mozdulatot, érezte, ahogy Toothless testén végiggyűrűzik a kín. A másik fiú pupillái kitágultak, szinte levegő után kapkodott, s ahogy belemarkolt Hiccup hajába, a fiú nem bírt visszafojtani egy halk nyögést.

"Nem bírom Hiccup... " a gondolat nem került kimondásra, Toothless csak a vállaiba kapaszkodott, mikor Hicc ismét a nyakát ostromolta a csókokkal. A helyzet egyre gyorsabb és hevesebb lett.

Hiccup fojtott hangon kiáltott fel. Teste ívbe görbült, s egy pillanatig tisztán látta a Toothless szeméből csurgó könnyeket és hallotta a fiú éles szisszenését, a következő pillanatban azonban mintha elmerült volna valami puha, langyos mámorban.

Toothlessel megfordult a világ. Érezte a fájdalmat, ami eltompította, de valami mást is. Mintha... Élvezte volna. Minden esetre már tényleg nem tudott moccanni, s a következő, amire ráeszmélt, hogy Hiccup már csak félig fekszik rajta, de az oldalához simul, orrát a nyakához nyomja, s egy takaró alatt fekszenek, igencsak hiányos öltözékben.

- Na-nagyon fájt...? - a másik még mindig kapkodva szedte a levegőt, azonban ujjai Toothless ágyékához csúsztak. Örömet akart neki szerezni. Igazán...

- Hát... Nem mindennapi érzés... - megérezte Hiccup ujjait odalent, s akármennyire is jót sugallt, most nem volt ereje ehhez... - De... Azt hiszem én inkább most... Aludnék... - Hicc kezét pedig visszahúzta a hasáig.

- Sajnálom, ha... tényleg... én...

Apró csók érkezett az ajkain, Toothless jóvoltából.

- Semmi baj, nyugodj meg... - szuszogta, miközben ernyedten húzta magára a takarót. Már így is bőven sok volt erre a napra neki.

Hiccup arcán furcsa, lágy mosoly suhant keresztül.

- Köszönöm, Toothless. Remélem... remélem...

Nem fejezte be.