7. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Tudom, erre nincs mentség, ritka fejezetek, nyár, táborok és utazások, stb... Viszont most végre itt vagyunk, fejezetestül, mindketten (nem sok ilyen lesz a nyár folyamán, de na, igyekszünk).
Az írás és tábor/táboroztatás mellett azonban nagyban megy a cosplay-készítés is ezekben a napokban, ugyanis, ha valaki július 16-án elzarándokol a Hungexpo irányába, ahol az idei nyári Mondocon kerül megrendezésre, találkozhat velünk személyesen is (érdemes egy első filmes Hablatyot és egy Fogatlant keresni, a félreértések elkerülése végett).
Kellemes olvasást, találkozunk a Conon! :)

~ Flake

(A kép Flake munkája)

7. Fejezet -

Farkasok

A reggel és az ébresztő túl hamar jött el. Toothless még mindig az ágy közepén feküdt el keresztben, s szemei csak lassan nyíltak ki. Emlékekről szó se volt, míg magához nem tért úgy igazán. Fájt mindene: a fejétől kezdve az érintett részeken át egész a lelkéig. Hamar rájött, hogy rossz döntést hozott az este.

Ahogy megmozdult, ágyékába tompán nyilallt a fájdalom, s ahogy fölpillantva tekintete találkozott az épp a pólóját húzó fiúval, ismét lehunyta a szemét.

Ki fogja nyírni Hiccupot. Talán megcsókolja ismét, talán a vállába fúrja az arcát, de ki fogja nyírni, ezt eldöntötte, azonban ahogy a másik óvatosan megsimította a karját, nem bírt nem fölnézni.

- A francba is Hiccup... Mit műveltünk... - hangja gyönge volt és erőtlen, ami nem is volt csoda. Felülni sem volt se ereje, se akarata, sejtve, hogy nem végződne épp túlságosan jól.

A másik szinte megütődve pillantott rá.

- Toothless! Mi-mi a baj?

- Hogy mi? Oh, semmi - megrázta a fejét. Szinte fogható volt a szarkazmus. Valahogy mégis felült, kínkeserves mozdulattal, s igyekezett lekászálódni az ágy túloldalán. Ám lábai nem tartották meg, remegve csuklottak össze alatta, így egy pillanattal később elterült a padlón.

- Toothless! - Hiccup szinte lerogyott mellette. - Az, ami tegnap tö-történt...?

Kedve lett volna elbőgni magát. Ennyi? Így kellett neki ezt a barátságot is tönkretennie? Neki, és a hülye farkának, ami nem arra áll fel, amire kéne?

Elege volt. A helyzetből, a titkolózásból, a szemlesütésekből a fiúöltözőben, a magára kényszerített álszerelemből, elege volt.

- Kiheverem... - Lihegte a másik, miközben ismét próbálta magát felszenvedni, de inkább a földön maradt. Nem akart még egyet esni. - Hiccup... A-azt hiszem rossz döntést hoztam...

A másikba mintha villám csapott volna. Nem tudta, melyik volna rosszabb, ha Toothless elmenne vagy ha maradna, abban azonban biztos volt, hogy az eddigi napoknak itt lett vége. És nem fog, soha nem fog eljönni a nyári kirándulás.

Egy pillanatig kedve lett volna egyszerűen elrohanni, azonban a másik fájdalmas szisszenése visszarántotta őt a valóságba.

- Ro-rossz döntést...?

Nem akarta tudni, mi jön. Abban azonban biztos volt, hogy ha Toothless nem mondaná el, rosszabb volna minden szembesülésnél.

 - Nem... Kellett volna ennyire sietni... Túlságosan rohantunk... Rohantál... Kérlek, adj... Adj egy kis időt... Csak egy kicsit, amíg összerakom magamban a gondolatokat, mert... Félek önmagamtól... Attól, hogy elrontok valamit és... Megint... Megint mehetek vissza a legaljára...

Hiccup egy pillanatig meglepetten bámult rá. Lassan fogta fel a másik szavainak értelmét, azonban Toothless elkínzott, szinte bűntudatos pillantásától elszégyellte magát.

Mit is gondolt róla? Mit is gondolt önmagáról?

Amikor először volt együtt fiúval, ő volt ugyanabban a helyzetben, ahol Toothless az előző este.

Akkor ugyanezt érezte. Eleinte azt hitte, ez normális dolog, az igazság azonban az volt, hogy valójában Dagur meg sem próbálta kímélni őt, vagy a saját vágyainak fékezése árán örömet okozni neki. Persze sokszor megtette... de csak addig és akkor, amikor neki is kényelmes volt a dolog.

Az a kapcsolat nem működött, és Hiccup szállt ki belőle.

De ő nem akart olyan lenni, mint Dagur. Eddig azt gondolta, ő sosem lehet olyan, ő sosem tenne ilyet, ő sosem okozna fájdalmat szándékosan, azonban...

...Ez nem így működik. És ezt ő is tudta. Attól, hogy szereti Toothlesst, neki nem lesz könnyebb. Attól, hogy szerelmes szavakat mormol a nyakába, miközben beléhatol, attól neki az ugyanúgy fog fájni, és ezen a szándék sem változtat.

Toothless azt mondta, rohant.

Rohant.

Hát hogy ne rohant volna, ha életében talán legelőször érezte azt, amire valahol mindig is vágyott?

Szeretet. Biztonság. Valódi, égető vágy, nem önfeláldozás és nem kötelességtudat. Üres szavak, amelyek csak akkor nyernek értelmet, ha hiányoznak az ember életéből, és ő nem akarta megtartani magának.

Ő meg akarta mindezt osztani Toothlessel, arra azonban nem gondolt, hogy a másik fiú talán még nincs készen arra, hogy befogadja. Őt. A vágyait. Önmagát.

Pillantását lassan emelt föl.

- Az előbb bocsánatot akartam kérni. Majdnem azt mondtam, hogy nem akartam fájdalmat okozni. Hogy nem tudtam, hogy te... pedig tu-tudtam... csak... nem gondoltam bele. És szégyellem magam, Toothless. Ha akarod... Ígérem...

- Ki ne mondd. Nem akarom, hogy elmenj. Egy pillanatig sem akarom, csak... Ezt nem lehet így... ilyen hirtelen... nekem... Szükségem van arra az ösvényre, amin végigjárhatom az állomásokat... Hogy ne rögtön az legyen, hogy valaki a kapun dörömböl... É-Érted... Szóval... lassabban... És... Lépésenként... egyik a másik után... Oké? - a szavak iszonyú nehezen érkeztek. Toothless azt érezte, hogy mindjárt széthasad a feje, na meg más része is, és mindemellett olyan gondolatokat kellett gyűjtenie, amikkel ezt az egészet rendezni lehet.

Hiccup lehajtotta a fejét. Amit Toothless mondott, ahogyan nagy nehezen, szinte szégyenkezve nyögte a szavakat, egyszerre szeretett volna elsüllyedni és sírni az örömtől. Szerette volna a karjaiba zárni, hogy megnyugtassa, elringassa az erdők felett, azonban ott feszült benne a félelem, hogy a másik megint úgy érezheti, hogy túl sok... hogy túlcsordul.

Nem akarta ezt. Nem mert elmosolyodni.

Toothless viszont akarta. Nagyon is. Egyik karját nehezen felemelve átfonta azt a vállán, s igyekezett magát odavonszolni hozzá, a karjaiba. Ahol mindig minden biztonságos volt, úgy, mint tegnap tették. A vállára hajtotta volna a fejét, mert úgy mindig könnyebb, hogy egy kicsit tartja valaki, hogy egy kicsit... Vigyáznak rá. És olyan igazi ölelést kap, amit az árvaházban sose kaphatott...

Hiccup egy pillanatra szinte megdermedt. Egy pillanatig nem akarta elhinni, nem akarta tudomásul venni, hiszen ha a valóságba belegondol az ember, úgyis vége a szépségnek...

Karjai lassan mozdultak meg, azonban ahogy megérezte Toothless lágy bőrét, mintha megszállta volna valami meleg, békességes érzés.

- Sze... szeretlek - maga sem hitte, hogy végül kimondta. - És én azt akarom, hogy neked jó legyen. Csak szólj, és...

- Csss.... - halk hang, aztán a puha ajkak az övéin, de csak egy pillanatra, hogy Toothless aztán megint a vállára engedje fejét, amit most is nehéznek érzett. Jó volt a karjai közt pihenni egy kicsit, megnyugtató, kellemes... Amit mondott, pedig... Csupán egy félmosolyra késztette, az érzéseit magában tartotta. Még.

Hiccupnak nehezére esett megtörni a csendet, a készülődésre kapott idő azonban amúgy is gyorsabban repült a kelleténél.

- Tudok valamiben... segíteni? Ha f-fáj. Ha akarod, maradhatunk is...

- Én... Nem hiszem, hogy ma lovagolni mennék.. Sajnálom... De te menj csak - Toothless halk szavai után megpróbálta visszaszenvedni magát az ágyra, s legalább valamennyi ruhát magára ölteni.

Hiccup felsóhajtott. Tudnia kellett volna, emlékeznie kellett volna, de ő nem tette. Ő vakon, a következményekre nem gondolva ugrott neki a másiknak, és emiatt most Toothless szenved...

Belépett a fürdőbe, és a tükörbe bámult.

- Hülye buzi! - suttogta a tükörképének, majd megtorpant. Ugyanaz az ember. És ha nem látja be, rosszabb lesz, mint Dagur. Dagur volt az, aki kezdetben el tudta vele hitetni, hogy ez egy működő kapcsolat, és ez így normális. - De az már elmúlt... - ez nem segített.

Jóvá akarta tenni. Enyhíteni akarta Toothless szenvedését, de gyanította, hogy talán nem is maga az aktus okozta fájdalom nagyobb teher a számára, hanem a tudat, hogy...

Ő is így volt vele, azonban Dagur széles válla és izmos karjai mintha elnyomták volna benne az érzést... Azonban kiirtani nem tudta soha. Talán, ha máshogy szólt volna hozzá... Ő mindig is erősebb volt, idősebb, és Hiccup örömmel vetette alá magát a tapasztaltabb fiú akaratos szerelmének... De Toothless neki többet jelentett annál, mint amit ő jelentett Dagurnak.

Tudta ezt nagyon jól.

- Hiccup... Hoznál egy pohár vizet...? - Toothless hangja alig szűrődött el addig. A fekete hajú az ágyban feküdt, s még a torka is kiszáradt ettől a mondattól. Talán az inhalátor közelbe helyezése sem ártana....

A másik lassan mozdult meg.

- Megtöltöm az üvegedet. Ha itt maradsz, mit mondjak Gobbernek? Hogy nem érezted jól magad? Vagy... Akarod, hogy maradjak? Ha azt mondod...

- Ahogy te döntesz... - Toothlessnek nem volt több ereje erről beszélgetni, s inkább ivott egy korty vizet, utána pedig visszafeküdt. Remegett mindene, fázott, hidegek voltak az ujjai, pedig odakint sütött a nap.

Hiccup óvatosan leereszkedett az ágy szélére, hogy tisztán lássa a másik arcát.

- Kimegyek, és hozok valami reggelit. Szólok, Gobbernek, hogy nem vagy jól, utána pedig mondd meg, hogy mit szeretnél. El fog múlni - próbált bátortalan mosolyt erőltetni az arcára, majd óvatosan megsimította a másik takaróra ejtett karját. - Legyen nálad telefon, és ha bármi van, bármi az égvilágon...

- Oké oké... De nem lesz baj, ha nem kell fölkelnem... - megköszörülte a torkát, ám ebbe egy kis köhögés is vegyült, s inkább a táskáját is egész az ágyhoz húzta, hogy mindent elérjen, ami kellhet. - Hiccup...

- Itt vagyok. Biztos, hogy itt hagyhatlak? Nem lesz baj?

- Nem lesz csak... Ígérd meg, hogy... Nem hívsz orvost....

Hiccup képtelen volt megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Én? Miért hívnék? Ha a rohamaid miatt nem hívtam... elmúlik, hidd el. Ez... ez a fájdalom nem tart olyan soká...

De, soká tud tartani. Ennek a helyzetnek egy-két nap is sok idő. Ó, tudta ezt ő nagyon jól...

- Oké... bízok benned... - Toothless apró mosolya is egy kis megnyugvás volt. A srác lehunyta a szemeit, s belekapaszkodott a párnába. Hát, legalább egy napot végiglustálkodhat. - Amúgy... örülnék, ha velem lennél...

Hiccup épp megindult volna az ajtó fele, azonban erre a mondatra a földbe gyökerezett a lába.

- Ko-komolyan?

Nem hitte volna, hogy ezek után... őszintén szólva valahol biztos volt abban, hogy Toothless a sietségről és gondolkodási időről elnyöszörgött szavaival csak őt akarja kímélni, a megkönnyebbülés azonban szinte kellemes fájdalommal hasított belé.

Bizalmatlan volt Toothlessel szemben. Azzal szemben, aki mindezek után is vele akar lenni...

Nem hitte volna.

- Akkor... akkor ne menjek? Mert valamit kellene enned...

- Igen... Itthagyhatsz... De gyere vissza kérlek... Kérlek... - szemeit megemelve pillantott fel Hiccupra, nagy levegőt véve.

A fiú tanácstalanul torpant meg.

- Visszajövök... kimentem magunkat, és sietek, ahogy lehet. Reggelire édeset hozzak, vagy sósat?

Vicces volt látni Toothless arcát, akit mintha kizökkentettek volna a kerékvágásból.

- Hmmm... Édeset, hogy ne essen le a vérnyomásom megint - kérte a fiú, miközben oldalra fordult, s arcát félig eltüntetve a párnában, rámosolygott.

Hiccup halkan elnevette magát.

- Most meg fogsz ölni, de édes vagy - fordult sarkon, hogy elhajoljon a másik által erőtlenül feléhajított, csomóba gyűrt póló elől. - Jól van na, sietek, éhen ne halj nekem - lépett ki az ajtón az ebédlő felé.

Toothless pillanatok alatt magára maradt. Tekintete percekig csak a csukott ajtó felé esett, s nem is jöttek gondolatok, egészen eddig. Mit művel? Hogy tudta így a feje tetejére állítani az egész helyzetet? Hiszen Hiccup a legjobb barátja! Mégis, előző este valahogy sikerült lefeküdniük és... Hiába erőlködik, nem tudta utálni azt az éjszakát. Nem bírta visszataszítónak nevezni a csókjait, akármennyire is küzdött. Egyszerűen... csak... Miért vágyik rá? Miért hiányzik neki már most? Ez... Ez így nem jó... Valami baj van vele? Talán elment az esze? A betegség annyira eluralkodott volna rajta, hogy elvesztette a maradék önuralmát is?....

Alig teltek el percek, mikor Hiccup enyhén lihegve ugyan, de diadalmas arckifejezéssel küzdötte be magát a nyekergő ajtón.

- Kakaós csigát hoztam, az jó?

- Hmm? Oh, persze, tökéletes - Toothless mosolya menten visszaszökött az arcára, s kirepült az ablakon az eddigi gyötrődése.

Hiccup letelepedett mellé, és kibontotta a szalvétába csomagolt másik csigát.

- Hogy vagy? Úgy értem... ahhoz képest... - vörösödött el. Látszott, hogy nagyon bántja a dolog.

- Hát... Már... Már egy kicsit jobban, azt hiszem. De hisz te mondtad, el fog múlni. - Toothless félig felülve látott hozzá a reggelijének, nagy nehezen elfogyasztva a felét, ám a többivel nem tudott mit kezdeni, inkább visszacsomagolta - nem kéred?

- Um... szerintem jó lesz az még később...

- Ugyan, dehogy... Szívesen neked adom - nyújtotta megint a másik fiú felé, de mikor látta, hogy esélytelen, inkább egy sóhajjal letette.

- Szükséged van valamire? Ne hozzak semmit? - Hiccup mintha nemigen tudott volna magával mit kezdeni.

- Nem , nincs... Csak... Örülnék, ha velem maradnál - Toothless egy lassú mozdulattal felé nyújtotta kezét. Nagyon átgondolt mozdulat volt, hisz amúgy ki akarná, hogy egy ilyen esemény után újra közel legyenek egymáshoz? Hát persze, hogy a szerelmes Toothless!

Hiccup egy pillanatig úgy tűnt, nem tudta eldönteni, mit tegyen, azonban a másik érintése mintha feloldott volna benne valamit. Ujjaik lágyan kulcsolódtak össze, s ahogy Toothless puhán megmozdult, a fiú jólesően borzongott össze.

Ledőlni egymás mellé talán még nem is volt olyan furcsa és szokatlan. Toothless pedig el sem akarta engedni a kezét, ám, hogy miért, még magának sem tudta volna megmagyarázni.

- Jó így neked? - Hiccup halk szusszanással helyezkedett el mellette.

Érezte a másikból áradó nyugodt, szinte békés derűt, s a Toothless övébe kulcsolt ujjaiból áradó puha ragaszkodás már-már komikusan megható volt.

Lassan mosolyodott el.

- Jó... - szuszogta Toothless, fejét felfelé fordítva, hogy a fiú szemeibe nézhessen. Hogy szavak nélkül üzenhesse neki az érzéseit, a bizalmát, ami még mindig nem inogott meg.

- Mesélsz valamit? - Hiccup ujjai szinte dédelgetve simították meg a másik kezét. - Hogy... honnan jöttél. Hogy... érted... de ha nem akarsz...

- Hát... Nem vagyok valami érdekes, de ha akarod... - Toothless nagy levegőt vett. Ez nem lesz egyszerű... - Tudod a szüleim... Meghaltak, mikor kicsi voltam... Talán három vagy négy éves lehettem, nem is nagyon emlékszem az esetre... Tizenkettő voltam, mikor egy szigorú nő és a férje örökbe fogadtak. Nekik sose lehetett gyerekük, kisbabát pedig nem akartak a koruk miatt, hát maradtam én. Mindez egy kis faluban történt, ahonnan utána azonnal elköltöztünk. A... A munkájuk miatt sokat laktunk Stockholmban, utána Dániában fél évet egy kimondhatatlan nevű városban, utána Rejkjavikban és aztán következett csak Berk, de csak mert már egy kis csendre vágytak. És igen, beszélek angolul, svédül, izlandiul... Ennyi azt hiszem...

- Ohh... azta - Hiccup egyre jobban csodálta a másikat. - Három nyelv, plusz a norvég... azért az nem semmi.

- Szerettem nyelveket tanulni. Érdekes volt. - sóhajtott a másik, miközben bátortalanul kicsit közelebb csusszant hozzá.

- És... ugye innen már nem akarnak tovább vinni? - hangjába fáradt reménykedés vegyült, ahogy puhán közelebb húzta magához a másikat.

- Remélem... Remélem, hogy nem... Nem akarok elmenni innen Hiccup... nem akarok... - Toothless hangja enyhén megremegett, mikor szinte már teljesen odabújt a másikhoz. Megint érezte a védelmet maga körül.

Hiccup egy pillanatig lélegezni sem mert, a következő pillanatban azonban úgy tört rá valami kimondhatatlan erejű, védelmező ösztön, mintha valahol mindig benne rejtőzött volna.

Benne, a védelemre szoruló, magányos fiúban?

- Shhh. Nem fogsz, nem fogsz, amíg van beleszólásunk... itt maradsz, ugye? Itt, velem...

Valami forró nedvességet érzett a másik füle mellett lecsordulni. Könny.

Toothless szinte feloldódott az ölelésében, ahogy először szinte félénken, majd egyre nagyobb odaadással szorította magához. Eleinte úgy érezte, a sápadt, törékeny fiú szinte reszket még az ő karjai között is, azonban ahogy a másik puhán hozzásimult, már nem félt attól, hogy összeroppantja.

Toothless elcsendesedve pihegett a karjai közt, miközben szemei lassan akaratlanul is lecsukódtak. Arra gondolt, hogyha a tábor véget ér, minden más lesz. Mert már semmi se lehet olyan, mint régen, de... nem is akarta a régit. Hiccup nélkül már semmi se érne annyit, mint vele.

A másik érezte, ahogy a fiú lélegzete lassan egyenletessé válik.

Valahol megrendítő volt Toothless szeretetéhsége. Szülők nélkül, szigorú nevelőszülőkkel, akik az alapján, amit a fiú elmondott, valahol mégiscsak mostohák, sok mindent megértett, amelyet addig nem.

Toothless azt mondta, nem emlékszik a szülei elvesztésének pontos részleteire, azonban egy négyéves gyerek... már nem csecsemő.

Valóban nem volt az. Toothless viszont nem mondott el mindent. A részletek nélküli mesélés, ezzel áltatta magát. Mert annyira sokan és annyira sokszor mondták neki, hogy valószínűleg egy rossz vezeték, vagy egy ottfelejtett teáskanna okozta a lakástüzet, mégis... Miért pont ő élte túl, aki szintén ott volt? Miért nem lett egy apró sérülése sem? Hisz a tűz közepéből szedték ki, mert sírt a kiságyban, ahová az édesanyja utoljára tette. Mindenki arról beszélt akkor, hogy "mekkora szerencséje" volt ennek a kiskölyöknek... Toothless újraélte az egészet álmában, s könnyei is eleredtek, akár a kisgyerekkori énjének, aki csak a szüleit kereste, szólongatta...

Hiccup észrevétlenül csúszott át a tűnődésből az álomba.

Olyan jó volt így, a másik törékeny, mégis ruganyos testével a karjai közt...

Toothlessnek ő eddig jóformán csak fájdalmat okozott, először a kívülállóságával, a titkával, végül pedig a tegnap este... Ha ő nem lett volna, Snotlouték észre sem vették volna a fiút. Ha ő nem lett volna, Toothless most nem feküdne itt, ilyen kiszolgáltatott, megalázó helyzetben...

Akármennyit tűnődött is rajta, fogalma sem volt, mégis mi az, amiért a fiú ennyire... ragaszkodik hozzá?

A műláb sokak szerint visszataszító csonkja ellenére, a... mássága ellenére, mindazzal szemben, amit akarva vagy akaratlanul elkövetett ellene...

Toothless pedig kipihente magát a karjai közt. Nyugodt, békés álom szállta meg, a rémképeket követően, s ara mintha kitisztult volna. Átlátta a helyzetét és döntött. Nem akar harcolni az érzéseivel, hanem ki fogja fejteni azokat. Hagyja, hadd fussanak vele az események. Ha a szívére hallgat, talán nem lesz gond. Mikor felébredt, megemelte a fejét. Hiccup még aludt, ő pedig orrát a nyakához csúsztatta, s érezhető szuszogással tudatta vele: őt választja.

***

Az alkony elmúltával a világra lágyan hullott alá a szürkület. Az erdő hűvös párákat lélegzett ki álmában, amelyek halvány ködrongyokként lengtek a fák ágai közt. A fák síkos, sötét kérgén vízcseppek gyöngyöztek, s a fekete avar nyirkos rothadásszagot árasztott az emberek léptei nyomán.

Hiccup önkéntelenül közelebb húzódott a közvetlenül előtte lépdelő Toothlesshez, akinek zöld szemei szinte izzottak a gyér fényben. Láthatólag nem zavarták a hatalmas, korhadó faóriások, vagy az alattomosan a sarkukban kúszó köd, a féllábú fiú azonban borzongva kereste az élet meleg közelségét a nyirkos, halott erdőben.

- Félsz? - Toothless annyira halkan suttogott, hogy csak Hiccup hallja. Érezte a levegőben a félelem szagát, gyanította, hogy tőle jön. Hiccup nem volt ehhez hozzászokva, ő viszont sokat barangolt este az erdőkben, bármikor, ha tehette. Elvarázsolta ennek a helynek a nagysága és gyönyöre.

Hiccup némán bólintott, remélve, hogy a többiek nem látnak olyan jól, mint Toothless.

Az úton egy taplóval borított, korhadó fatörzs hevert keresztben. Mikor Hiccup a többiek példáját követve megpróbált a műlábával keresztülkászálódni rajta, a fém alatt a szúette, vénséges törzs darabjai úgy váltak le, mint a törökméz az árus bárdja alatt.

A hasadó fa éles csattanással kiáltott bele a sűrűsödő sötétségbe, Drago pillantása pedig majdnem olyan ellenséges volt, mint a körülöttük összébbhúzódó fák.

- Látom, Haddock. Biztos, hogy végig akarod csinálni? Még visszamehetsz...

Hiccup szinte rémülten rázta meg a fejét.

- Nem, tanár úr, csak... csak rossz helyre léptem, ennyi az egész...

A nagydarab tanerő egy pillantással rendre utasította a túl hangosan kárörvendő Snotloutot, majd továbbindult a menet élén. Hatalmas termetéhez képest nesztelenül mozgott, s Hiccup magában némi tisztelettel adózott neki.

- Ne törődj vele - súgta Hiccupnak Toothless, mikor ismét megindult a sor, ők pedig leghátul ballagtak. A fekete hajú időnként hátralesett, azzal a tudattal, hogy itt már bármi előfordulhat

- Látsz valamit? - Hiccup hangja enyhén megremegett, Drago azonban megtorpant, így a menet enyhén feltorlódva bár, de megállt.

- Nos, azt hiszem, itt szét is válhatunk, kisebb csoportokra, vagy ahogy akartok. Öt főnél ne legyetek többen együtt! Az eligazításnál mutattam, de aki nem figyelt, annak ilyen biszbaszokat kell keresni - lengetett meg egy fehér anyagdarabot, amely talán egy jobb napokat látott kötszerből volt letépve. Hiccup nagyot nyelt. - Aki eltéved, az tudja a számomat, de ha valaki szórakozásból egyszer is fel mer hívni, az... - nem mondta ki, azzal mi lesz, de Hiccup úgy sejtette, hogy a meggondolatlan delikvens fülei kétszer meg lesznek tekerve a feje körül.

Csend. Toothless kimondottan szórakoztatóan találta a fenyegetéses részt, nem úgy, mint a többiek. Ő nem látott semmi ijesztőt ebben a nagydarab fickóban. A csapatok pedig hamar szétoszlottak, ő pedig egészen meglepő módon Hiccuppal tartott, kerülve a kidőlt farönköket.

- Csak a szája nagy.

- Azért nem szívesen volnék a közelében, ha valaki felcseszi az agyát... igazság szerint végtelenül korrekt, és ez néha jó, viszont nem sok nagyvonalúság szorult bele - kattintotta fel a zseblámpáját Hicc.

- Feltűnt. De igazából nem érdekel. Még egy évet tanít, azt kibírjuk valahogy, utána viszont mind megszabadulunk tőle - Toothless most kimondottan vidámnak tűnt. Vagy a kettesben-lét Hiccuppal, vagy a csillagok tették, de úgy lépkedett, mint akinek semmi gondja sincs, és nem nyomasztja az erdő sötétje.

Az első fehér rongyot azonban mégis Hiccup vette észre először. Az oldaltáskájába gyömöszölte, majd belebámult a sötétbe.

Távolabb a többiek lámpáinak fénypászmái inogtak, tőlük jobbra azonban az erdő sötét, fenyegető csendje szinte már fájt.

- Valahogy érzem, hogy rossz felé mennek. A tábor erre van, de csak azért tűnik úgy, mintha arra lenne, mert arra egy kicsit lejt a hegyoldal, viszont mi átjöttünk az ormon, még ha nem is látszott igazán - Toothless olyan határozottan magyarázta ezt a sötét fák felé mutogatva, mintha maga lenne az erdész.

- Azt mondod? - Hiccup megvonta a vállát. A zseblámpa fényéig terjedő látásával per pillanat akkor sem szállt volna vitába Toothlessel, ha nem bízott volna a szavában.

- Szólj, ha nem akarsz erre jönni. Körülnézhetek egyedül is - ezek a szavak pedig nem gúnyolódások voltak, hisz a srác tényleg megtette volna. Egy szemernyi félelem nem ült benne, de mikor látta, hogy Hiccup kissé megborzong a gondolatra, hogy talán akkor magára marad, a másik megfogta a kezét. - Gyere.

Egy pillanatig végigbizsergett benne a másik érintése, azonban ez most valahogy más volt. Ez most nem az a Toothless volt, aki védelmet keresett a karjaiban a rémálmok elől. Úgy érezte, mintha a másik sokkal erősebb volna nála, sokkal magabiztosabb, a részévé vált az erdőnek, s szinte törleszkedett a sötétséghez.

- Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Nem vinnélek olyan helyre, ami veszélyes, tudod jól - egy hófehér mosoly villant a sötétben, miközben Toothless behúzta őt a fák közé, s így, kézenfogva folytatták útjukat.

- Mint a három kismalac, csak az egyikből már hamburger lett... - Hiccup megpróbált vigyorogni, nyugtalansága azonban nem múlt el teljesen.

- A hamburger marhából van.

- Jó... - Hiccup halkan elnevette magát. Toothless reménytelenül aranyos volt, amikor nem fogta a dolgokat egyből.

- Oh, ott egy! - mutatott egy magasabb faág felé a fekete hajú, s szinte azonnal elengedte Hiccupot, hogy felmásszon addig. Végig se gondolta, mekkorát lehet esni onnan.

- O-oké... le tudsz jönni? Minden oké? - Hiccup elképesztően ügyetlennek érezte magát, azonban mikor belegondolt, vajon hogyan raktak föl oda azt a rongyot Drago, úgy döntött, talán mégis inkább az áldott tudatlanságot választaná. Nem akarta elképzelni a százötven kiló és két méter feletti tanerőt fára mászni, bár ha a medvék is...

- Persze, ezt figyeld - Toothless pedig azzal a lendülettel hanyatt borult a faágon, amin eddig ült, így csak a lábaival tartotta magát, fejjel lefelé lógva onnan, s vigyorogva nyújtotta át Hiccupnak az anyagdarabot. Utána rájött a viccelődhetnék - Hé Jane...

Hiccup egy pillanatig azt hitte, megáll benne az ütő, azonban mikor Toothless kinyúlt felé és ügyetlenül magához húzta, s ajkait suta mozdulattal nyomta a meglepett fiú szájához, aki egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott, csak állt, mint a cövek, még akkor is, mikor a másik elengedte.

- Öhm... mi a baj, nem tetszett? - pedig milyen csók volt... Még maga is csak ámult rajta, hogy egyáltalán tud ilyet, no meg azon, hogy fejjel lefelé...

- Uhm... - Hiccup nem vágott valami világmegváltó arckifejezést, azonban a másik puhán leugrott mellé. - Mi az, a pókember lemerészkedett a földre? Vagy lehet, hogy az előbb egy denevérrel találkoztam? Fejjel lóg lefelé és fekete... héj! - nyögött fel, mikor a másik vállbabokszolta. - Most mi van? Nem akarsz Batman lenni?

- Hagyjál, elrontottad a pillanatot - kacagta a másik, miközben a csuklóját rázta. Tervben volt egy újabb csók, de most csak a sértődöttet játszotta helyette. Így sokkal mókásabb lesz...

Hiccup lopva a sötétség felé pillantott, majd vissza Toothlessre.

- Azt mondod? - vigyorodott el. - Nem vagyok én semmi jónak az elrontója - lépett közelebb, Toothless azonban megelőzte.

Újra ott álltak egymás előtt, orrukat csak egy centi választotta el egymástól. Mindketten levegőért kaptak, Toothless pedig egy pillantással jelezte neki, hogy most kezdje ő. Tudni akarta, milyen...

Hiccup karjai lágyan kúsztak a másik derekára, s ahogy a száját keresve az arcába hajolt, Toothless halk, fojtott nyögése szinte simogató volt.

Hiccup lágy, doromboló mormogással ízlelgette a másik ajkait, a hegyes, rózsaszín nyelvét, s ahogy Toothless ujjai kapkodva markoltak a hajába, átfutott rajta valami furcsa, bizsergető érzés.

- Oh Thor... - nyögte a fekete hajú, enyhén hátrahajolva, elveszve egy újabb csókban, amibe bele is mosolygott. Arca enyhén pirosas lett, s érezhetően beleremegett. Kezével nem tudott mit kezdeni, s inkább Hiccup vállára engedte.

A fiú nem akarta, hogy ennek valaha vége legyen. Most kellene megállítani az időt valamelyik jólelkű istenségnek, most, amíg Toothless a karjai közé simul, amíg tart a sötétség, s amíg az erdő oltalmazón rejt el a kíváncsi szemek és rossz nyelvek elől.

Jó lett volna így maradni, s egy pillanatra a sötétség jeges szorítását is el tudta felejteni a mellkasában.

Ajkaik nem akartak elválni, s Toothless már egészen elmerült a pillanatban, mikor egy faág reccsenése késztette megállásra. Nagyon lassan elhúzódott Hiccuptól, de még nem mert körülnézni.

- Most... ez meg... - a féllábú fiú nagyon remélte, hogy nem Snotlout vigyorgó arcát fogja megpillantani, miközben közli, hogy fölvette az egészet, azonban mikor bevillant neki, hogy koromsötét van, nem lett nyugodtabb. - Toothless...

Ösztönösen vetették a hátukat a mögöttük álló fenyő törzsének, a beálló csendben azonban csak egymás kapkodó lélegzetét hallották.

- Ta-talán csak egy szarvas... - Toothless nem hangzott túl meggyőzően, a következő pillanatban azonban Hiccup ereiben megfagyott a vér: apró, páros fénypontok az éjszakában. Kettő... négy... már hat...

Toothless szemei elkerekednek, miközben kiműtötte Hiccup reszkető kezéből a lámpát.

- Ígérd meg nekem... Hogy bármi is lesz, nem mozdulsz és nem adsz ki hangot, amíg nem szólok... - s a fénypontok felé szegezte. Az, amitől a legjobban tartott. Vicsorgó, éhes farkasok.

Hiccup egy pillanatig úgy érezte, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdejéből. Egy pillanat alatt csontig zsibbadt, s gondolatai helyén csak a halál hideg, ólomsúlyú tudata ült gúnyos bizonyossággal.

Az első értelmes gondolat, ami átvillant rajta, a fa volt: fel kéne rá mászni... a fenyő gyantás, érdes törzsén azonban az első ágcsonk is vagy három méter magasan árválkodott, és korhadtnak is tűnt... nem nyújthatott menedéket.

A párosan táncoló, holdfényű pontok közelebb kúsztak.

Toothless viszont nem fagyott le. Azonnal körbenézett, s ő is felfelé pillantott. Úgy ötméteres magasságban volt egy hatalmas faág, ami hirtelen ötletet adott neki. Megfogta a mellette álló karját, s húzni kezdte a fa mellett, hogy távolabb kerüljenek.

- Hiccup... Gyere... Lassan...

A másik hagyta magát vezetni. Úgy érezte, mintha álomban járna, s minden idegszála a farkasokra éleződött ki. A szemek. Karmaik halk neszezése az avaron, mint a kutyák a parkban... halk lihegés, s a fojtott, kaffogó hang, és egy mordulás, ahogy az egyik rendreutasítóan összecsattintotta a fogát, mikor egy társa előre akart lendülni.

- Gyere... Gyere még... Még egy kicsit... - Toothless feszült figyelemmel követte a helyzetüket. A túlélés olyan ösztönöket ébresztett benne, ami valahonnan régről rémlett, de nem tudta honnan, és jelen pillanatban nem is érdekelte. A farkasok egyre jöttek, hamarosan pedig bekerültek a faág alá. - Ha szólok, futás...

- Toothless, ez... ez a legrosszabb, amit tehetünk... nem tudjuk őket lehagyni... - Hiccup hangja megremegett.

- Csak bízz bennem... Megígértem, hogy megvédelek - suttogta a másik, mígnem hirtelen maga mögé rántotta, s mikor a vezérfarkas ugrott, ő tekintetét a faágra szegezte. Tekintete elsötétült, szemei felfénylettek. Robbanás, reccsenés, és a hatalmas faág nagy robajjal érkezett köztük és a farkasok közt. - Most, futás!

Hiccup levegő után kapkodva iramodott meg. Egyre csak az járt a fejében, hogy álmodik, egészen biztosan álmodik, mert ilyen nincs. Nincs. Nincs. Nincs.

Ösztönösen ugrott át fatönköket és nem érdekelte, hogy átgázoltak egy tisztás csalánosán, csak futott, futott lélekszakadva.

- Oké... Oké... Elmentek... - lihegte Toothless, mikor megálltak a következő tisztáson. Mar egyikük se bírt volna tovább menni. Toothless még az inhalátort is elejtette, mikor remegő kézzel megpróbálta elővenni a zsebéből.

- Hagyjad csak, fölveszem - kezdett szuszogva keresgélni a gyér fű között Hiccup, ebben a pillanatban azonban éles kiáltás hasított az éjszaka csendjébe.

- Snotlout... Remélem... A seggébe harapott egy... - nyögte Toothless, arca elé emelve az előkerült inhalátort, de máris intett Hiccupnak, hogy segítsen neki megindulni.

- De... de mi van, ha... - Hiccup engedelmeskedett ugyan, azonban látszott rajta, hogy még mindig nem sikerült felfognia a történteket. - Ez mi-mi volt?

- Majd mindent... Elmondok, csak... - nehéz levegővétel, az inhalátor nélkül megint nem tudott lélegezni, de kitartóan haladt előre.

Hiccup fejében egy pillanatig az is megfordult, hogy Toothlesst akár az akarata ellenére is, de visszaviszi a táborba, a fiú azonban olyan eltökélten rakta egymás után a lábait, hogy ha nem akart lemaradni, követnie kellett. Nem akart egyedül maradni... és nem  akarta magára hagyni Toothlesst sem.

- Ez nagyon veszélyes!

Kínszenvedés volt felszenvedni magukat a domboldalra, onnan pedig Toothless magától leszaladt a hegyoldalon. A farkasok valóban a másik csapat felé indultak meg, épp ahogy levezette fejben. Kilépett a diákok mögött a susnyásból, s némi koncentrálás után egy fának az egész felső része zuhant eléjük. A vadak eddigre már megunták az életveszély közelségét, s inkább futásnak eredtek, el az emberek hangjaitól. A kisebb robbanásra, ami leküldte a faágat, már csak egy elszenesedett, égő falevél tanúskodott, amit Toothless eltaposott, amint földet ért.

Hiccup lihegve, kimeredt szemmel bámulta a lezuhant fatörzset. A kékes robbanások mintha valami számítógépes játékból kerültek volna elő, ő pedig egyre inkább kezdte elhinni, hogy megbolondult.

Az egész csapat hátranézett Toothlessre, Hookfang pedig mintha valami rosszalló pillantással tette volna ezt. A srác egy pillanat alatt a középpontban találta magát, pedig épp, hogy el akarta rejteni ezt. Mire Bludvist tanár úr odaért, már mindenki nagy szemekkel figyelte az időnként levegőért kapó fiút, aki most sem tudott mit kezdeni magával. Az osztálytársai tekintetétől és a "mi volt ez, Fisher? " kérdésektől jobban megijedt, mint a farkasoktól.

- M-mi se tudjuk... - Hiccup igyekezett menteni a menthetőt. Ő tényleg nem tudta, azonban biztos volt abban, hogy Toothless erről még be fog számolni neki.

A másik hátranézett rá, nagy szemeivel hálásan pislogva párat, utána viszont kicsit megrogyott, s kénytelen volt Hiccupba kapaszkodni. A tanárra már fel se mert nézni.

- Mindenki megvan? Mindenkinek megvan minden csapattársa? Ha igen, lóduljatok vissza a táborba, most! Indíts! - nem tűnt ugyan kétségbeesettnek, Hiccup azonban némi szorongást vélt felfedezni a hangjában.

- Tanár úr...

- Ne most cseveréssz, hacsak nem akarsz itt maradni a bundás haverjaiddal, piroska! - vigyorgott rá a vörös hajú Hookfangre, aki sértetten felhorkant ugyan, de nem mert vitába szállni vele. - Fisher...

Egy hangnyi magyarázkodást sem lehetett hallani. A diákok olyan némán indultak el, mint akik temetésre mennek. Toothless is ment volna, ahogy Hicc is, ám az előbbi a nevét hallotta a barátságtalan hangon.

- I-Igen tanár úr? - halk visszakérdezés. Persze Hiccup is megállt mellette.

- Haddock, megtennéd, hogy visszamész a táborba? Szeretnék a barátoddal pár szót váltani a... az asztmarohamai kapcsán - Hiccupnak rossz érzése támadt.

- Menj csak. - Toothless egy óvatos intéssel elküldte a másikat, s csak mikor Hiccup eltűnt az ösvényen és csatlakozott a többiekhez, akkor fordult a kémiatanára felé. Azonnal nekiszegezte a kérdést: - Honnan tud az asztmarohamokról?

A tanár fölényesen elnevette magát.

- Ugyan, honnan tudnék? Gobber elmondta. Ne nézz rám így, nem azért, hogy rólad pletykáljon, de egy ilyen betegségről legalább a pedagógusoknak tudnia kell. Meg hát... az inhalátorodat elnézve nem nehéz kitalálni. De nem csak erről akarok veled beszélni. Jól gondolom, hogy az a kék tűzijáték az imént...?

- Nem. Vagyis... Ne-nem akarok erről beszélni - a fiú próbált azonnal tiltakozni, ami nem volt valami határozott - A farkasok elmentek, ez a lényeg.

- De, erről mindenképp beszélni kell. Lehet, hogy most azt gondolod, hogy jobb, ha nem veszel róla tudomást, de ha elfojtod, csak rosszabb lesz. Előbb-utóbb kitör belőled, és akkor nem tudod majd visszafogni... bár miről is beszélek, hiszen bizonyára megesett már veled hasonló - vigyora a sötétben is jól kivehető volt. - Amit mondok, azt vedd úgy, hogy nagyon is jól ismerem a fajtádat. Hidd el, nem te vagy az első sárkányerejű, akit tanítok, ennek a társaságnak vagy a fele az, viszont kevesen vannak olyan erősek, mint te. Csak azt mondom...

- Ne! Hát nem érti? Én nem akarok ilyen lenni! Én, én, én... Én csak egy átlagos srác akarok lenni, ahogy a többiek! Én nem akarok ilyen lenni! - Toothless hirtelen fakadt ki. Nem volt szokása egy tanár szavába vágni, de ez most túl sok volt. Hiszen ez már a magánélete, és akármennyire is gyűlöli...

- Fisher! - a nagydarab férfi meglepően lágy hangon szólalt meg. - Ezt most ne zaklatásnak vedd, vagy a magánéletedben való turkálásnak. Most jól csináltad, amit csináltál, de ezt a képességet nem szabad... nem szabad magára hagyni. Sok mindenre tudod még használni... és ha bármikor szükséged volna segítségre, megkereshetsz, érted? Na, menjünk! - indult meg a tábor felé a sustorgó csapat nyomában. - Nem akarom megvárni, hogy azok a dögök visszajöjjenek.

Toothless viszont nem mozdult. Csak állt ott, s egyre csak bámult maga elé. Úgy érezte, most minden ellene dolgozik, és... És már nem tud menekülni. Mi van, ha mindenki megtudja, hogy ki ő valójában? Hisz még ő maga sem ismeri azt az énjét...

- Nem jössz? Az csak azért volna kellemetlen, mert ha itt hagyod a fogad, engem otthon kérdőre fognak vonni...

Toothless felpillantott. Olcsó szóviccnek is elment volna, de helyette csak felkapta a kapucniját, ami árnyékot vetett az arcára. Olyan sebesen távozott onnan, hogy a végén már futott lefelé a hegyről. Csak el akart tűnni innen és elfelejteni mindent.

Drago hosszan pillantott utána, s arcán széles, keserű vigyor terült szét. Valahol mulattatta a fiú drámai naivitása és oktalan érzékenysége, azonban nem kételkedett a befolyásolhatóságában. A fiút túlságosan uralták az érzelmei - és ezt túl könnyű lett volna kihasználni ahhoz, hogy ne próbálja meg... Nem ma. Majd valamikor máskor.