4. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Istenek, olyan régen volt legutóbb fejezet, sikerült úgy elhúznunk az időt, hogy megint csak ide lyukadunk ki... Szégyen ide vagy oda, ez most így sikerült, igyekszünk, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló eset, bár kétségkívül minden rutinos blogolvasó tudja, hogy a bloggerina szavára nem adunk, ha időről van szó.
 Na de vágjunk is bele, hiszen eleget vártatok a fejezetre!
Jó olvasást, nagyon reméljük, hogy tetszeni fog ^^

(a rajz UselessReptile munkája)

4. fejezet

A haldokló sárkány nem jelent veszélyt

- Ez.... Hát ilyen nincs - lihegett Hiccup, miután kellő távolságba kerültek a többiektől. Nem mert hátrapillantani, de magukon érezte Drago hideg tekintetét. - Én most vagy megőrültem, vagy... Toothless, basszus, várj már meg! - loholt az összeszorított szájjal igyekvő fiú után. - Te... te beszéltél vele...? Tud valamit, vagy látott valamit, vagy...?

- Mi a fenéről hablatyolsz itt össze vissza? Ki látott és micsodát? - torpant meg Toothless, hiszen Hiccup motyogása most tényleg érthetetlenné vált. Alapjáraton sose zavarta, de idegességében most kissé ráförmedt.

- Csak, hogy... - hallgatott el a másik, azonban a karámhoz érve lelassította a lépteit. A diákok már a rövid, aranyhajú, lovaglócsizmás oktató körül csoportosultak, aki a kezében tartott paksamétáról a lovakat osztotta be.

- Aki tudja, melyik lóhoz tartozik, bemehet az istállóba. Páronként lesztek beosztva, egy kezdő és egy haladó - fordult az újonnan érkezettek felé. - Figyeljetek, mert nem mondom el még egyszer! - Hiccup gyomra összerándult a zöld szemek jeges pillantásaitól.

- Ő is új ember - suttogott.

- Ride, te Záporon lovagolsz, mint mindig - a lány üdvözült arccal libegett el a boxok felé.

- Te... tudsz lovagolni? - kérdezte Toothless, Hiccupra sandítva, majd a patások felé pillantva, miközben egy alsóbb éves lány szinte lerohant egy Sirina nevű, gyönyörű lovat. Bizonyára már ő is profi... Ahogy itt mindenki, őt kivéve.

- Hát... sosem voltam valami nagy tehetség, de... kedvelem a lovakat, és ez általában kölcsönös. Oké, kivétel mindig akad... Avokádó? Ez meg milyen név?

- Szerintem aranyos - Toothless a kerítésnek vetette a hátát, s észre se vette, hogy egy felnyergelt ló odasettenkedett hozzá, és bő nyállal végignyalt az arcát. A srác majdnem felborult.

Hiccup a szájára szorította a kezét, hogy ne nevessen föl hangosan, a következő pillanatban azonban a kétségbeesett lovászfiú jöttére kissé összekapta magát.

- Mi van, megint kitört? Mintha be se törték volna - bosszankodott a szőke oktató, a fiú azonban nem válaszolt. Hiccup csak most látta, hogy ő volt az, aki a reggelinél egy másik lóra panaszkodott. - Ez a dög a Barf névre hallgat - közölte a szőke, majd belelapozott a papírjai közé. - Még szinte csikó, elég virgonc, ha szabad így fogalmazzak, de bízom benne, hogy Ruffnut Thorston meg tudja majd ülni.

A lovaglóruhás fiú egy pillanatig meglepetten bámult hol Barfra, hol Toothlessre, majd kényszeredetten elmosolyodott, mikor az átnyújtotta neki a ló nyakából lelógó kantárszárat.

A lovat elvezette a sötétzöld szemű, vissza a szőke nőhöz, aki szigorú pillantást vetett feléjük - ajaj, most mi jövünk... - súgta oda észrevétlenül Hiccupnak Toothless.

- Toothless Fisher - a nő mintha a gondolataiba látott volna. - Night. Astrid Hofferson, Nadder. Snotlout Jorgenson, Nightmare. Trixi Holgerson, Avokádó. Hiccup Haddock... Fury. A lovak nevei fent vannak a boxokon.

A diákok egy pillanatra összenéztek, aztán elindultak az istálló felé. Lépteikre a lovak mozgolódni kezdtek a karámokban. Toothless ezt a Nightot kereste, és már igencsak eltávolodott a többiektől. Sok üres karám után végre rátalált a "jószágra", aki a nagy "szeretetrohama" közben majdnem leharapta a fiú fülét. Épp, hogy időben ugrott el tőle - oké, szóval te vagy Night... pompás...

A ló felhorkant. Éjfekete szőrén tompán csillogott a beszűrődő fény, hosszú, hullámos sörényébe szalmaszálak akadtak.

- Eléggé bizalmatlan az idegenekkel... fríz ló, azt hiszem, illik hozzád - állt meg mögötte a lovaglóruhás fiú. - De ha egyszer sikerül elnyerned a bizalmát, keresve sem találhatnál jobb hátast, igaz, öreg? - vakargatta meg az állat homlokát, aki Toothless legnagyobb meglepetésére békésen tűrte.

- Igen, az feltűnt... - mormogta az orra elé Toothless. - Mármint, az a baj, hogy én még életemben nem ültem ám lóháton és hát gondolom megérzi a félelmet. Nem mintha félnék, csak...

- Hát... nem csak ezen múlik. Ha kerülöd a hirtelen mozdulatokat... meg... Mala majd biztosan segít abban, hogyan nyerd el a bizalmát, de nyugi, nem olyan kemény ő, mint ahogy mutatja magát, csak kóstolgat téged...

- Glider! - szűrődött be valahonnan az oktató hangja. - Glider! Hol a bánatban vagy ilyenkor?

- Mennem kell - indult meg a fiú az ajtó felé, azonban még hátrapillantott. - De ha segítség kéne, szólhatsz nekem is...

- Kösz, megleszek, tényleg. - Toothless hangjában több volt az önbizalom, mint a lelkében. Ismét a ló karámja felé lépett, s kezét óvatosan a zár felé nyújtotta, mire az állat pördült egyet, s páros hátsó lábakkal az ajtó felé rúgott. - haver, ez így nagyon nem lesz jó, légyszi nyugodj meg, oké?... Oké?...

A ló megfordult. Okos, fekete szemeit a fiúra függesztette, s csak a szeme fehérje villogott, ahogy hátracsapta a fülét és halkan, mintegy figyelmeztetésül fújt egyet.

- Nyugodj meg... Nem akarlak bántani... Csak egy szerencsétlen kisdiák vagyok, aki életében nem volt még ilyen közel egy lóhoz és öh... Nagyon örülnék, ha kicsit megkönnyítenéd a dolgomat, úgy hamarabb túl leszünk ezen az egészen... - sorolta Toothless, reménykedve lépve egyet a karám és az ajtó felé.

- Nem meglepő, hogy nem kedvel téged - a mély, rekedt hangra szinte megperdült. - Legalább úgy fél tőled, mint te tőle... érzi rajtad a sárkányerejűek szagát - Drago arckifejezéséből lehetetlen volt eldönteni, hogy sajnálkozik vagy gúnyolódik.

Toothless majdnem az ajtónak hátrált döbbenetében, csak a dühös nyihogás állította meg. - Micsoda? Milyenerejűek? Nem tudom, hogy miről beszél a tanár úr de... Én nem akarom bántani, és próbáltam megbarátkozni vele, ennyi. Én...

Drago szinte szánakozó pillantást vetett rá, majd elnevette magát.

- Ohhohó, ugyan, dehogy! Nem akarod te bántani, csak éppen retteg tőled... egy sárkányerejű, aki elfojtja az erejét, mily meglepő... mondd, mi bajotok van ezzel? - hallgatott el. A beszűrődő napfényben aranyszínű porszemek kavarogtak. - A sárkányerejűeknek, akiket valaha ismertem, legalább a fele ugyanezt csinálta, és kevésnek lett jó vége, elhiheted. Vagy ők őrültek bele, vagy a környezetük nem bírta tovább. Ezt akarod, sárkánykölyök?

Toothless csak állt, tátogott, s nagy szemekkel meredt a kémiatanárára. Sose volt szó arról, hogy ő mit tud, hogy képességei vannak, amiket kizárt az életéből. Nem mondta soha senkinek, megpróbálták neki megtanítani, hogyan kell elfojtani (már amennyire lehetséges volt befolyásolni). De az, hogy egy külső szemlélő így az arcába vágja... - Nem vagyok sárkányerejű, tanár úr... - ez volt a végszava, miközben próbálta fékezni az indulatait. A düh és a félelem sok mindent előcsalhatnak belőle... És ezt nagyon nem akarta. Félt a létezésétől, így ilyenkor sokat segített, ha vett egy nagy levegőt, de ezen a forró nyári napon egy lószagú istállóban kevés esély volt erre. Halkan felköhögött, a szája elé kapta a tenyerét. Csak most ne legyen semmi.. Csak most ne....

- Elég sokan mondják ezt... nem jó ötlet. Belülről perzsel fel, hát nem érzed az erejét? Ha visszafojtod, halálra ítéled magad. A tüdőtöket nem erre tervezték, nem erre a megerőltetésre... nem te vagy az egyetlen, aki elfojtja és beleroppan. Ha attól félsz, tőlem nem tudják meg - bökött állával az istálló ajtaja felé, majd Toothlessre pillantott, és elhúzta a száját, ami nála a vigyorgást jelentette. - De ha valaha beszélni akarnál róla... Én ott leszek.

Az istálló hátsó ajtaja becsapódott. Toothless egyedül maradt.

Válaszolni akart, visszavágni... Ő nem gyenge, ő képes egyedül végigmenni a maga útján. Azt hitte, gyűlöletet fog kapni. Megvetést, attól a tanártól, akivel az első öt percben sikerült összevesznie... De nem. - nincs szükségem segítségre... - lihegte, nehezen véve a levegőt.

A ló halkan fújt egyet. Mintha megérzett volna valamit a másik kétségbeeséséből, óvatos dobbanásokkal a box ajtajához lépett, és bizalmatlanul beleszimatolt a törékeny, furcsa ember-lény felől áradó levegőbe.

Toothless felpillantott a most már sokkal nyugodtabb jószágra. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjába és úgy önmagába is - hé... szia... Nem... nem foglak bántani... Megengeded? - kezét lassan az állat feje felé nyújtotta, remélve, hogy engedi a simogatást. Az már fél siker lenne.

A ló megdermedt, ahogy a fiú hűvös ujjai selymes, fekete homlokához simultak. Mozdulatlanná merevedve tűrte, hogy a reszkető kéz végigsimítson a sörényétől egészen a csaknem puha, hamvas orráig, majd lassan elhúzta a fejét. Nem harapott. Nem nyerített, vicsorgott, nem sunyta le a füleit. Ez a fiú haldoklott. A haldokló sárkányok pedig nem veszélyesek.

***

A barna, földes pályán a nyári nap hevében aranyló porfelhő szállt a körbe-körbe ügető lovak nyomában. Hiccup megveregette barátságos vasderesének az oldalát, mire az állat jókedvűen felhorkantott.

- Könnyű ügetés! - hallotta a szőke oktató hangját a porfelhőn át, ő pedig fölemelkedett a nyeregben. Teste meglepően hamar átvette a ló járásának ritmusát, izmai azonban nem voltak éppen edzésben. Máris érezte, ahogy húzódnak a combjai, azonban igyekezett nem törődni vele.

Valahol az egyik körkarámban Toothless próbálkozott, amennyire Hiccup látta, futószárral gyakorolta az egyszerű lépést a lovaglóruhás fiúval, aki, úgy tűnt, egyike azon keveseknek, aki mintha észre sem vette volna Toothless külsejét.

Nem volt egyszerű megtanulni lóháton maradni. Toothless újra és újra azon kapta magát, hogy ellentétesen hintázik, mint ahogy kéne. Szinte mint aki öntudatlanul szabotálni akarja a nehezen megszerzett bizalmat közte és Night közt. Újra és újra bocsánatot kért a lótól, mikor valamit rosszul csinált, s az egész edzés végére úgy érezte, leszakadnak a lábai. Erről viszont nem mert panaszkodni Hiccupnak, még a vacsoránál se.

A többieket elnézve elég jól el lehetett különíteni azokat, akiknek volt fogalmuk a lovaglásról azoktól, akik most ültek először lóháton: egyesek begörbített háttal, óvatosan ereszkedtek a padokra, Hiccup pedig egyiken-másikon jót vigyorgott. Nem sokkal mellettük a tegnapi végzősök csapata zajongott, bár lényegesen kisebb beleéléssel, mint máskor.

Toothless nem elég, hogy nem panaszkodott, de szótlan is volt. Eltűnt, beleolvadt a diáksereg zsibogásába, és csak alig nyúlt az ételhez. Félt, ha most akár egy kanállal is enne az igencsak csábító raguból, biztos, hogy rókázással töltené az estét.

- Hogy érzed magad? - Hiccup szavaiban aggodalom érződött. Nem akarta, hogy megismétlődjön Toothless tegnapi rosszulléte, azonban tudta, hogy őt is idegesítené, ha valaki folyton az egészségi állapotát lesi a hipochondria minden tünetét egyszerre produkálva.

- Megvagyok kösz... Csak elfáradtam, és egy kicsit izomlázam van. De nincs semmi baj, nyugi... Az nem ilyen, amikor baj van... - sóhajtotta kimerülten a srác, végül mégis megpróbálta megenni legalább a salátát.

A szomszéd asztal felbolydult. Mikor Hiccup arrafelé fordult, a kék hajú, nevetéstől kipirult arcú Stormfly-t pillantotta meg elsőként.

- Tényleg Killernek hívják, bár nem azért, mert olyan veszélyes volna... - hallotta Eret hangját, amire elfintorodott. A Killer névre keresztelt termetes, hordóhasú pej inkább volt önfejű, mint okos, ám a neve eredete máig ismeretlen maradt Hiccup számára. - Tuti valami elszállt agyú kölyök nevezte el, aki két disney-mese között regisztrált a World of tanksre...

- Legyen inkább Painkiller? - Stormfly nevetése mintha enyhített volna a társaság iránt érzett ellenszenvén.

Toothless is feléjük pillantott, de csak egy másodperc erejéig. Utána szó nélkül felállt az asztaltól, kivitte a szinte érintetlen vacsoráját, s elindult a kijárat felé. Már sötétedett odakint, ő pedig szerette a sötétet. Valahogy... Otthon volt benne. Csak azzal nem számolt, hogy a ház teraszán, majdnem nekimegy Dragonak. - Oh... Elnézést.. - csak eztán ugrott be neki a délutáni csevegésük....

- Eredj csak - a tanár a sötétségbe olvadó fiú után pillantott. Valahol meg tudta érteni, hogy szívesebben van egyedül, mint odabent a zajos, idegesítő társaságban, hiszen ő is emiatt jött ki... meg persze dohányozni.

A kiszűrődő fényben lebegő lágy cigarettafüst minden alkalommal a sárkányokat juttatta az eszébe, kesernyés illata pedig egyszerűen jól esett. Amióta az eszét tudta, csinálta, és nem is tervezte abbahagyni. Ez az ő része volt. Kifújta a füstöt a csillagok felé, majd elnyomta a csikket.

Toothless nem a faházak felé, hanem a lovak futtatójához ment. Nekitámaszkodott a kerítésnek, s csak csendesen figyelte az üres pályát. Itt végre csend volt, semmi nyüzsgés...

Orra megtelt a legelők buja földillatával, s az éjszaka neszei ismerősek voltak, szinte barátságosak. Arcán érezte a langyos szellő lágy áramlását, amelyek illatokat hoztak felé: az istállók édeskés bűzét, a lovak élő, meleg páráját, a tölgyerdők fanyar cserszagát és a fenyvesek ragacsos gyantaillatát, amelyek összekeveredtek az orrában. Jó szag volt ez. Élő szag. A csillagok hűvös harmatot szitáltak a fűszálakra, s inkább érezte, mint látta, hogy nesztelen szárnyakkal gyöngybagoly szállt el felette az erdők felé. Ujjai a karám érdes, hűs korlátjára simultak, ahogy lassan szinte beleolvadt az éjszakába. Szinte itta magába, belélegezte a lágyan örvénylő sötétséget, s már-már erősnek érezte magát tőle. A fűben surranó, ismerős léptekre puhán elmosolyodott, és csak akkor nézett fel, mikor Hiccup megállt mellette.

- Toothless...?

- Hiccup... Bocs, hogy itt hagytalak csak... Kezdett fülledt lenni a levegő... Gondoltam kijövök egy kicsit a friss levegőre. - magyarázkodott Toothless, miközben sápadt tekintete a sötét erdő felé fordult. Csak a Hold fényében lehetett kivenni a vonásait.

- Ugyan, semmi gond - Hiccup halk sóhajjal könyökölt a karám gerendájára. - Csak gondoltam, kijövök, ha már... de mindegy is. Dragóval találkoztál, vagy nagyobb szerencséd volt?

- Találkoztam, de nem szólt semmit. Szerencse. Nem nagyon köti le őt, hogy mit csinálnak a diákok, ahogy látom. Csak úgy van, előre hátra lófrál a táborban, gondolom osztja a figyelmeztetőket a rosszaknak, aztán kész, neki ez a nyaralás. Aztán meg vissza a suliba pótvizsgáztatni, szerintem azt jobban fogja élvezni, mint ezt a három hetet - Toothless ezt a feltételezést úgy mondta, mintha pontosan tudná.

- Ugyan, nem ismered őt - Hiccup belevigyorgott a sötétbe. - Eddig lovasórák voltak, meg az elalvási ereszd el a hajam a kicsikkel, mint mindig, de ha jól sejtem, lesznek olyan programpontok, amiket jobban fog nálunk élvezni...

- Mint például? - Toothless arcán látszott a kíváncsiság. Azon kívül, hogy kíváncsi volt, egy kicsit el is gondolkozott. Remélhetőleg semmi olyan nem lesz, ahol könnyű megszégyenülni, mert akkor ő itt és most el is kaparhatja magát.

- Hmm... az elmúlt években választható volt az éjjeli túra, esetleg gerillaharc, ezek persze a környező erdőkben... számháború inkább a kicsiknek van, az is a tábor területén belül, szóval... de a másik kettő...

- Érdekesen hangzik - Toothless elvigyorodott, hiszen ami éjjel történik, őt felpörgeti. Szereti a sötétet, a baglyok huhogását, és úgy érzi, ekkor van igazán elemében. - Ez az éjjeli túra nagyon jól hangzik, szívesen beneveznék rá. - vigyorgott Hiccup felé.

- Felőlem mehetünk - nevette el magát a másik. - Ezen nem kötelező részt venni, és őszintén szólva eddig nem mertem bevállalni, mert...

- Ha nem akarsz jönni nem muszáj. Nem foglak kötelezni semmire Hicc, de tényleg - Toothless hangjában benne volt, hogy ezt komolyan is gondolja. Elbóklászik ő egyedül az erdőben.

- Nem, nem azért... viszont... az a helyzet, hogy oda nemigen mertem egyedül elmenni. Mindenki visz magával valakit, akivel összetartanak, bármi történjék is, egyedül viszont csak Snotlout szívatott volna agyon. Ami mondjuk... éjszaka az erdőben nem a legjobb módja az izgalmak fokozásának.

- Oh... Értem. Nos, ha mégis eljönnél, garantálom, hogy mi jobban fogunk szórakozni, mint az a takonygombóc - dörzsölte össze a tenyereit Toothless. Ő is tudott ijesztő és gonosz lenni. Oh, de még mennyire... - Egyre jobban várom ezt a kirándulást.

- Mondtam én egy szóval is, hogy idén ne próbálnám meg? - Hiccup szemei zölden villantak, mintha megérezte volna a másik gondolatait. - Persze érdemes úgy csinálni, hogy balesetnek tűnjön... - nevetett fel, mikor Toothless oldalba bökte. - Naaa! Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni...

Toothless még nevetett egy sort, majd zsebre dugta a kezeit - oké, oké menjünk.

Átcaplattak a füvön, vissza a faházakhoz vezető, kitaposott útra. Szinte még senki nem tért vissza a saját kis zugába, mindössze néhány alsóbbéves lányvihogás szűrődött ki egyik, vagy másik házikóból.

- Amúgy ma nem volt gond semmivel? Mármint... nem kellett az inhalátor, meg semmi?

- Nem, nem kellett. Ha visszamentünk, beveszem az esti gyógyszert és reggelig ezzel kiküszöböltem a dolgot, nem lesz semmi baj. És... kösz, hogy kérdezted. Rendes vagy, Hiccup  - Toothless mosolya most is valódi volt. Soha senki nem törődött még vele ennyire.

- Ugyan - vakarta meg a tarkóját a másik. - Csak... csak nem akarom, hogy rosszul légy, nameg... úgysem szólnál - mosolyodott el fanyarul, azonban ahogy elhaladtak az egyik faház mellett, meghőkölt, mert csak az utolsó pillanatban vette észre a küszöbön ülő, sötét ruhás lányt, akinek a sötétben csak a szeme fehérje villogott. - Uh... - magán érezte a tekintetét, ahogy elhaladtak a ház mögött, egészen addig, amíg a saját házuk küszöbére nem értek. - Huh... azért ez néha elég para...

Toothless halkan kuncogott egy sort. Ő valamiért látta előre, ahogy sok mindent. Számára a teljes sötétség nem létezett. Miután beérte a házba, első dolguk volt szellőztetni, illetve a fekete hajú gyorsan legyűrte a gyógyszereket.

- Amúgy... - Hiccup hangja megremegett. - Amit mondtam reggel... hogy... tudod, ha akarod, tényleg... tényleg szólj csak nyugodtan, ha bármi feszélyez. Ha zavar a dolog, elfordulok én, vagy kimegyek addig, amíg mondjuk öltözöl, és ha az alvás...

- Ide figyelj, Hiccup. Én is mondtam neked valamit reggel. Mégpedig azt, hogy egyszerűen nem zavar, és kész. Akkor se érezném magam feszélyezve, ha egy szál túró rudiban sétálgatnál a szobában, érted? És tudod mit? Szóval szerinted engem zavar az egy szobában alvás? Akkor ezt figyeld - s ezzel az egymás mellett felállított emeletes ágyakhoz ment, és egy kissé szenvedős mozdulattal összetolta a kettőt, utána pedig az ágyneműjét és a pizsamáját is a Hiccel most már közvetlen szomszédos alsó ágyra pakolta, aztán lazán hozzáfogott, hogy pizsamát vegyen.

Hiccup egy pillanatig kimeredt szemmel bámult rá, majd megköszörülte a torkát.

- Hát... ahogy gondolod... de... bizto...

- HICCUP! - és repült a párna.

- Héj! Oké, oké, befogom, jó? Hallod, meg sem szólalok - nevette el magát, és fölemelte a párnát, mintha lecsapni készült volna vele. - Na de te kezdted a háborút!

- Szóval ezt vegyem kihívásnak? - Toothless vigyorogva térdre emelkedett az ágyban, s ő is felkapta a párnáját. hamarosan tollak repkedtek mindenhol, miközben a két barát alaposan elpáholta egymást párnákkal, takarókkal, lepedőkkel, és talán még néhány pillecukor is repült, ami az egyikük táskájából került elő.

- Ez meg honnan jött? - emelte föl az egyiket Hiccup, majd bekapta. - Te ilyeneket tartasz a táskádban, én pedig még nem loptam el? Nem vagyok formában... héj! - hangja nyögésbe fulladt, mert Toothless letámadta az arcába nyomott párnával.

- Kóstold meg a párnát is! - Toothless annyira elemében volt, hogy miközben legyűrte a srácot párnacsatában, a fél zacskó pillecukrot is benyomta, aztán békésen visszaült a helyére, mintha mi se történt volna.

- Most meg úgy ülsz ott, mint egy fogatlan poronty az etetőszékben - kászálódott elő Hiccup a takarók és párnák alól. - Tisztára, mint egy hörcsög - vigyorodott el a másik ártatlan, zöld pillantásai és teletömött pofazacskói láttán, majd feléje kapott. - Hé, hagyj nekem is!

- Bofi, megeffem! - nyögte ki Toothless, de ez annyira rosszul sikerült, hogy a saját hangján elnevette magát, és mindkét tenyerét a szájára tapasztotta, hogy a nevetéstől ne essenek ki a szájából, s megpróbálta minél hamarabb lenyelni.

Hiccup az oldalát fogta a nevetéstől.

- Az a hang... az a hang... - kapkodott levegő után, majd kiterült, mint a gyalogbéka. - Pillecukorral gyilkolsz... van rosszabb módja is a halálnak - nevette el magát ismét.

Toothless nem bírta tovább, amint sikerült benyomnia azt az eszméletlen mennyiségű édességet, ő is elborult a nevetéstől. Percekig nem is tudtak egymáshoz szólni, annyira rázta őket a kacagás.

Végül Hiccup ült föl elsőként, majd körülpillantott az enyhén csatatérre emlékeztető szobában.

- Nah... most el lehetne lőni az ,,ezekben a párnákban fiókák vannak" szöveget, de remélem, a szemetest nem ellenőrzik...

- Heheh... Na jó, ha fel tudok kelni attól az eszméletlen mennyiségű pillecukortól, akkor segítek elpakolni - Toothless feje félig lelógott az ágyról, valamiért mégis kényelmesen feküdt. Nem is emlékezett rá, mikor szórakozott utoljára ennyire jól.

- Akkor legalább a másik lepedőt szedd ki magad alól, különben beágyazlak - nevetett Hiccup, majd az egyiket egy mozdulattal Toothlessre borította. - Visszük a halottakaaaat...! Hozzátok a halottakaaaat!*

- Ne már! - a srác alig tudta kivergődni magát az ágynemű közül, s mikor végre sikerült, egy centit se látott az arcába forduló hajtömegtől, amitől a falnak ment. Ettől viszont csak még jobban nevetni kezdett.

- Mi se vagyunk normálisak - nyögött fel Hiccup, majd végigdőlt az úgy-ahogy elrendezett ágyon. - Na?

- Mi na? - kérdezett vissza a könnyeit törölgetve szobatársa, miközben a táskájába pakolta a megmaradt három szemet tartalmazó pillecukros zacskót, hogy aztán megint előhalássza, és szó nélkül Hiccupnak nyújtsa.

- Azt hittem, fellebbezni akarsz a halottá nyilvánításod ellen, de akkor maradhatsz zombi - tekerte be magát a takaróba a másik. - Én majd leszek múmia.

- De akkor ki kéne húznom az agyad az orrodon át - Tooth még be is mutatta a mozdulatot egy légmúmián (ha egyáltalán létezik ilyesmi), majd a jellegzetes zombi Jacko léptekkel eljutott az ágyig, ahová beborult, s bekuckolta magát a takaró alá. Csak eztán vette elő a telefonját, amire egész nap nem nézett rá. - Atyaég... Harmincnégy nem fogadott hívás anyámtól....

- A-anyádtól? Mármint... - Hiccup felkönyökölt.

- Igen, a nevelőm... Ma már nem hívom vissza, de ha holnap megteszem, ne csodálkozz, mikor eldobom a telefont, kicsit üvölteni fog, meg hogy azt hitte, hogy ide se értem, mert hát... nem hívtam, amióta megérkeztünk - vonta meg a vállait Toothless, aztán lehalkította a mobilt, s az asztalra csúsztatta, aztán a lámpát is leoltotta.

- Akkor... Jó éjt...? - Hiccup összébb húzta magát.

- Jó éjt Hiccup. - még mindig az a nyugodt hang, az a semmi félelem, gátlás, undor, megkülönböztetés, amit ilyenkor egy normális embertől várunk. Semmi. Egyszerű nyugalom, kedves mosoly, és egy olyan fészkelődés, mintha már évek óta ismernék egymást. Toothless rárakott egy lapáttal a bizalom-dologra, hogy egyenesen hasra feküdt. És még most is ott van az a mozdulatlan víztükörszerű megnyugvás és... a mosoly. Mosolyogva próbál elaludni. És ez most igazi.

*Gyalog galopp

3. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késéssel, elég sok minden közbejött,d e sikerrel javítottuk a fejezetet. Aki még nem olvasta, annak kellemes olvasgatást kívánunk! :)

~Flake rajza, kérjük engedély nélkül ne másold, köszönjük! ^-^ ~

3. fejezet

Dér a korláton

- Skygge! - hallotta felmorajlani nagybátyja nevetését, mikor kissé zihálva belépett a toronyház hetedik emeletén berendezett, hűvös irodába, ahol a klíma ellenére minden sarokban páfrányok és apró kőkertek buja zöldje világított. - Jó, hogy itt vagy, fiam, már azt hittük, el sem jössz. A lift sajnos elromlott... - vigyorodott el.

- Vettem észre - a fakószőke hajú, izzó kék szemű, nyúlánk fiú körülpillantott a helységben, amelyet Björn Beskytter előszeretettel nevezett tréfásan a barlangjának, ekkor azonban a szomszéd szobából mosolygó nőalak lépett elő egy tálcán néhány üvegcsészével és egy gőzölgő teáskannával.

- Skygge! - tette le a tálcát, amelyen halk csörömpöléssel ütődtek össze a poharak. - Hozzak neked is csészét? Hűvös ám ez a szoba...

Björn lassan felkelt a helyéről, s odalépett megölelni unokaöccsét. - Hogy megy a suli Skygge? - kérdezte széles mosollyal, mire a hölgy a fejét ingatta egy mosoly közepette.

- Nyári szünet van, Björn.

- Éppen ezért jöttem hozzád - csusszant ki sután az öleléséből Skygge. - Tanácsot kérni. Tudom, hogy Cutter asszony is tanított régebben - fordult a nő felé félénk mosollyal - de... azon gondolkoztam, megpróbálkoznék mégiscsak... Az orvosival. Mérnöknek lenni... ugh... hát... a fizika mindig is ment, a biológia és a kémia viszont kell az orvosihoz. Nem... nem tudnám magam elképzelni mérnökként. Néha úgy érzem, nekem... nekem nem ez a feladatom. Itt szárazon vesszük a dolgokat, papíron számolunk és... azért egy épületet felépíteni másfajta munka, mint életeket menteni... nem...? - félénken pillantott a nagybátyjára.

- Skygge, ezt már annyiszor megbeszéltük... Tudod, hogy a mérnökin jó kezdőlökést kaphatnál, van érzéked hozzá - próbálta győzködni unokaöccsét Björn, nem sok sikerrel.

- Biosz? Abban tudnék segíteni - Cutter asszony olyan hirtelen szólalt meg, mintha az előbb nem tiltakozás hallott volna Björntől, hanem helyeslést - Van is egy kiváló gimi a közelben, ahol talán megpróbálkozhatnál. Berk High School, azt hiszem. Nyár van ugyan, de szerdánként van ügyelet, és ha felvételi kell, majd felkészítelek a nyáron.

Skygge fölkapta a fejét.

- Csakugyan? Az... az tényleg... tényleg nagyon jó lenne! Pszichiáterként... uhm. Kémiából is kéne emeltezni. Ha esetleg erre tudna valakit javasolni.... vagy keressek az iskola honlapján? - egészen felvillanyozódott.

- Kémiából valamennyit én is tudok, de a legjobb lenne, ha az iskolánál érdeklődnél - felelte kedvesen Cutter asszony, aki aztán a megsemmisült Björnre pillantott.

- Akkor azt hiszem nincs választásom, ugye? Biztos abba a Berk suliba akarsz menni Skygge?

- Azt hiszem, ha ez a módja, mindenképp - a fiú arcán egy pillanatra felvillant az öröm. - Köszönöm a tanácsot, asszonyom - fordult a nő felé, majd újra a nagybátyjára pislogott, aki megsimította deres, gyűrűvel összefogott szakállát.

-  Legyen hát... Akkor ma telefonálok az iskolának, szerdán pedig együtt bemegyünk, és elintézzük - bólintott rá nagy nehezen Björn. Ugyan nehezen tudta erre rászánni magát, de az unokaöccse szava mégiscsak többet ér most, hiszen az ő jövőjéről van szó.

- Kedves tőled, de... szerintem, ha el tudod intézni a telefont, a többit megoldom - villantott egy mosolyt a nagybátyja felé, majd Cutter asszonyra pillantott, aki egy széket húzott az asztalhoz, és elvette az egyik csésze gőzölgő teát. Skygge az arcát tanulmányozta. Negyven körül járhatott legfeljebb, hajába azonban néhol őszes szálak vegyültek, széles, kiugró arccsontja és keskeny álla pedig kihangsúlyozta a világba gyermeki ártatlansággal tekintő, örökké vidám, tengerzöld szemeit.

- Biztos ne hozzak egy kis sütit? Nem gond - ajánlotta ismét a hölgy, de amikor fejrázást kapott válaszul, csak megvonta a vállait. Nem volt az a sértődékeny típus.

Tíz perc múlva aztán otthagyta őket, s lelépcsőzött a harmadikra egy halom papírmunkát cipelve. Nem szerette az irodában intézni ezt, jobb volt otthon, a saját kis íróasztala mellett. Könyökkel nyitotta, s lábbal rúgta be az ajtót is, annyira tele volt a keze.

Mikor az asszony belépett, a férfi fölkapta a fejét. A másik, úgy tűnt, észre sem vette őt, azonban ahogy szusszanva megszabadult a papírkötegektől, a férfi nesztelenül lépett mögéje. Az asszony halkan felsikkantott, mikor karjait a dereka köré fonta, majd halkan elnevette magát.

- Cloudjumper!

- Ennyire ijesztő volnék? - vigyorodott el a másik, és puhán a nő nyakába csókolt, aki apró sóhajjal megsimította a karját. - Csak nem félsz, Val?

- Ugyan, egy magadfajta szelíd, báránylelkű vöröstől? Ugyan miért félnék? - kuncogta a nő, miközben megperdült az ölelésében, s Cloudjumper nyaka köré fonta a karjait.

- Csak mert úgy sikoltottál, mintha sárkányt láttál volna - dorombolta a férfi, majd az asszony ajkaira tapasztotta a száját. Karjait szorosabbra fonta a dereka körül, ahogy Valka ujjai örökké borzas hajába túrtak, s érezte, ahogy a másik megborzong a karjai közt, mikor hegyes, rózsaszín nyelve az övéhez ért. - Ugye ma már nem akarsz visszamenni dolgozni...?

- Van még sajnos papírmunkám, de azt már itthon megoldom - magyarázta az asszony, még mindig a karjai közt.

- A papírok megvárnak, nem? - szuszogott a másik illatos, rőtbarna hajába a férfi, hogy az halkan fölkacagott. Ahogy a csípeje a férfihez simult, a ruhán keresztül is érezte a másik ágaskodó vágyát, azonban ez nem volt a megfelelő pillanat.

- Cloud, ne most - tolta el szelíden az asszony, s megsimogatta az arcát - Daggry bármikor hazajöhet a kis barátnőjétől, tudod.

- Hát... te tudod - sóhajtott a férfi lemondóan, de még nem engedte el a másikat. - De attól még gyönyörű vagy - mosolyodott el fáradtan. - Tudok valamit segíteni? Én mára végeztem...

- Nahát, hirtelen milyen szorgalmas lett valaki - nevetett fel Val, miközben az íróasztalhoz ült egy nagy bögre kávéval. - Ezekkel hamar végzek. Estefelé meg elviszem Daggryt a szembe házba, a negyediken lakik az osztálytársa, lesz valami nyárköszöntő pizsiparti, szóval este se lesz itthon.

- Este sem lesz itthon? Hmm... - szuszogott bele az asszony hajába - Ami azt illeti, szerintem el tudjuk magunkat foglalni.

- El, viszont ha segíteni akarsz, illegesd át magad a konyhába és csinálj valami süteményt, hogy a gyerek tudjon mit vinni - kérte Cutter asszony, most egy kicsit türelmét vesztve. Férfiak...

***

Skygge egy percig az asszony után becsukódó ajtót bámulta, majd mereven a nagybátyjára pillantott. Tudta, mi következik.

- Skygge. Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy mi a következő napirendi témánk - sóhajtotta Björn, az asztalára könyökölve.

- Tudom. Hogyan fékezzem meg magam, számoljak húszig, ne gondoljak rá, éljem ki magam máshogy, satöbbi... Björn, én... én nem akarok ezzel foglalkozni! Minél többet gondolok rá, annál erősebb, és minél erősebb, annál nehezebb nem gondolni rá, te érted ezt?

- Először is, nyugodj meg és ülj le. Ide figyelj Skygge, ha így állsz a dologhoz, nem győzhetsz. Ez nem így működik fiam. Én tudom, hogyan tudod kontrollálni, és most nem a számolgatásról beszélek. Ha eljössz ezekre a foglalkozásokra, garantálom neked, hogy nem lesz több "baleset". Mert már ura leszel önmagadnak - magyarázta neki a nagybátyja.

- Nem, nem erről van szó! Éppen az, hogy nem megy... mert akármit próbálok, az mind a tüzeseknek van, és ők... ők valahogy máshogy működnek. Nem akarok. Ennyi az egész. Ahogy neked sem volt könnyű, neked kéne a legjobban tudnod! - fakadt ki.

- Skygge! Azt ilyenkor midig elfelejted, hogy én is megtanultam valahogy! - Björn úgy csapott az asztalra, mint soha korábban. A bögre is letáncolt onnan. - De most nincs erőm erről vitázni, eredj szépen haza, erre majd még visszatérünk, ha belátod, hogy bizony szükséged van a segítségre!

A fiú megdermedt. Nagybátyja ritkán jött ki a sodrából, ilyenkor azonban nem szeretett volna a közelében lenni. Semmi sem jelezte előre, viszont neki most szüksége volt a segítségére. A jeges, kék pupillák kitágultak majd összeszűkültek, a következő pillanatban azonban Skygge megjátszott alázattal hajtotta le a fejét.

- Legyen, ahogy mondod. Már itt sem vagyok... Már itt sem vagyok - hátrált ki az ajtón, majd mikor kiért, pánikszerűen rohanni kezdett lefelé a lépcsőn. Dühében legszívesebben sikoltozott volna, azonban uralkodott magán...

Azt viszont már nem vette észre, hogy ujjai nyomán a korláton kivirágzik a dér.

***

Második nap a táborban. Kora reggel. Csörgött a telefon, egy órával a közös ébresztő előtt, ez is Hiccup tanácsa miatt volt, hogy legyen idejük kikászálódni az ágyból, kényelmesen felöltözni és reggelizni. Toothlesst zavarta a kis szerkezet keltette ricsaj, s morgolódva a másik oldalára fordult. Máris reggel volna?....

Hiccup felült. Kinyomta a csipogó telefont, majd igyekezett kikászálódni a tagjaira tekeredett takaróból, majd álmosan megült az ágy szélén. Az előző nap rengeteg új impulzusa és a Toothless rosszullétével kapcsolatos aggodalmai kimerítették, nem is beszélve arról, hogy Toothlessel késő éjszakáig beszélgettek. A fiú mintha valami különös megnyugvást talált volna a sötétben, szinte magára talált és otthonosan mozgott benne, s állítása szerint elég jól látott is, azonban itt, távol a falvak és városok utcai lámpáitól a csillagok milliárdjai úgy tündököltek, mintha az észak zöldben égő lángnyelvei táncoltak volna az égen.

- Ébren vagy? - sandított fel a másikra, aki nem tűnt túl lelkesnek a felkelést illetően.

- Ühüm... - mormogta a fekete hajú, még mindig neheztelve a koránkelésre. Morgósan felült, tiszta kóc hajáról tudomást sem vett, csak a szemét törölgette. A létrát alig látta, miközben lemászott az emeletről, s elcsoszogott a fürdőig, hóna alá csapott ruháival. Mikor kijött, ugyan felöltözve és megfésülködve, de ugyanolyan nyúzott arccal, enyhén üveges tekintettel bámult a világba.

- A reggelit ágyba hozzam, vagy a hallban kívánja elfogyasztani, mylord? - nevette el magát Hiccup, mikor megpillantotta. - Ha minden igaz, tartós tejre és kétujjnyi vastag kenyérre számíthatunk valami rózsaszín húspótlóval - vigyorgott, majd megvonta a vállát. - Tábori kaja, de lehetne rosszabb is...

- Nem vagyok finnyás, annyira - nevetett a srác is, miközben felszenvedte csontos lábára a cipőjét, s elővett vagy két doboz gyógyszert, s mindkettőből bevett egy-egy szemet, utána zsebre vágta az inhalátort és a mobilját. - akkor megyünk reggelizni?

- Nyugi, még fél óránk van az ébresztőig - nevette el magát Hiccup, majd hunyorogva pillantott a másikra. - Viszont úgy sejtem, Fishlegs bőröndje tartalmának körülbelül a fele kajából áll... én már csak tudom, anno kétszer is vele voltam egy szobában...

- Nahát. Rendes gyereknek tűnik az a srác, az egyetlen akinek nem a beszólogatás az első, rajtad kívül persze. - felelte Toothless az ajtóból. Szerette a kellemes, reggeli, még hűs levegőt.

Hiccup a küszöbre telepedett, és odébbcsúszott, hogy a másik is elférjen mellette.

- Én is kedvelem. És nemrég összejöttek Meatluggal, az a dundi, barna hajú lány, tudod, tiszta bongyor... nagyon... jó látni őket együtt. Mintha mindkettőt kicserélték volna - mosolyodott el.

- Na és te? - kérdezett vissza Toothless, miközben letette magát mellé. Ugyan szeretett volna sietni a reggelihez, mégis belátta, hogy felesleges ilyen korán nekivágni a sétának. - Neked van barátnőd?

Hiccup kesernyésen elvigyorodott.

- Láttál valaha egyetlen lányt is a közelemben? - Toothless kérdő pillantására azonban lehajtotta a fejét. - Jó, azért ez ennél egy kicsit bonyolultabb... - kezdte újra egészen más hangon, hogy a másik érezte, hogy igazat mond. - Tudod... ehh... ha most mindent kitálalok, akkor... figyelj, ha ez neked kellemetlen, akkor nyugodtan alhatsz máshol, vagy bármi, csak...

- Hiccup, ha nem akarod, ne mondd el, de ne feledd: barátok vagyunk, oké? Te vagy az egyetlen, aki nem volt bunkó velem. Ezért én se leszek az. Megígérem - emelte meg egyik kezét Toothless. Sejtett valamit, de inkább megvárta, hogy Hiccup magyarázza el.

- Ehhem... tudod... - a fiú homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. - Az a helyzet, hogy én... soha nem voltam jóban lányokkal. Pontosabban alsóban voltak lány barátaim, meg minden, még egy időben Astridékkal is lógtam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy szerelmes vagyok bele, de... nem ment. Én... én még soha nem szerettem úgy lányt, Toothless, hát... hát normális ez...? - pillantása segélykérően kutatta a másik arcán a megértés akár legkisebb jelét is.

- Talán még nem jött el Az a lány... – Toothless nagyot nyelt. Lelki szemei előtt megjelent egy alak, akit egy darabig szinte bámult, erőt merített belőle, majd olyan gyorsan engedte el, ahogy jött. Ezt már megtanulta.

- Hhh... lehet, hogy igazad van... persze, Az a lány - vakarta meg a tarkóját Hiccup. Sejtette, hogy olyan vörös lehet, mint egy rák, és magában már biztosra vette, hogy eddig tartott a másik barátsága.

Ez már túl sok volt. Nem kellett volna eddig mennie.

- Hé... Mondom, hogy nem fogok megsértődni... Mármint, azt hiszen tudom, mire akarsz kilyukadni .. - bökte ki végül Toothless. S valamiért nem zavarta a tény.

- T-tényleg? - Hiccup arcán hitetlenkedés tükröződött.

- Igen. Vagyis, azt hiszem. Na és mit látsz? Felpattantam már hogy csomagoljak és másik házba költözzek vagy még mindig itt ülök veled? - a mondat végére egy halvány, de bíztató mosolyt is kapott.

- N-nem. De... tényleg, ha feszélyezve érzed magad, csak szólj, és... szóval.. Érted. - Maga elé pillantott. - Tudod... eddig nemigen beszéltem erről senkinek. A többséget nem érdekli, mások meg kiakadnának rajta, bármilyen toleránsnak tartják is magukat... ne haragudj, hogy ezt így rád zúdítottam - emelte föl a fejét. - Amikor kisebbek voltunk, az iskolában sokszor néztek a fiúk titokban korhatáros videókat... persze én is. De... valahogy mindig... egyfajta undort váltott ki. Nem maga a meztelenség vagy az aktus... egyszerűen azok a nők... ehhm.

- Hiccup, hé, semmi baj. Nem érzem magam feszélyezve. És tudod, valahogy nem lepett meg. Vagyis igen, meglepett, de nem nézek rád másképp, mint korábban - Toothless ezt most egészen komoly tekintettel mondta. És a mozdulataiból is látszott, hogy nem érzi magát kínos helyzetben, csupán több mindennek rájött a magyarázatára.

A másik arcán hitetlenkedő, halvány mosoly jelent meg.

- Ko-komolyan? Hát... köszönöm, hogy végighallgattad... tudom, hogy nem egy nagy történet, de... nem tudok rajta változtatni. Először ijesztő volt, azonban ma már...

- Megszoktad. És ilyen vagy, tudom. Hiccup, ne is hagyd, hogy bárki is megpróbáljon megváltoztatni. Te úgy vagy jó, ahogy vagy... Arról nem is beszélve, hogy nálad nagylelkűbb emberrel még nem találkoztam. Mégis ki más tűrt volna meg engem a faházában? - Toothless sajnos ezt is jól látta. Ő is más, egy sötét ruhás, goth valaki...

- Ugyan! Ott van például Fishlegs... - hárította el Hiccup, azonban látszott, hogy jól esnek neki Toothless szavai.

- Ja, biztos. De ő nem a legérdekesebb figura, akit ismerek. Te pedig egy színes egyéniség vagy, mindig tudsz újat mondani, és ez érdekes. Plusz te vagy az első barátom életemben. - Toothless próbálta titkolni az emögött rejlő keserű emlékeket a magányos, szobában kuksolós, betegeskedős gyerekkoráról, de nem igazán járt sikerrel.

- Azt mondod... azt mondod? - Hiccup fölemelte a fejét. - Ha-hasonlóan... hasonlóan voltam én is. Persze biztosan nem ugyanaz... a vagdo... az önbüntetés nekem valahogy kimaradt...

Toothless egy pillanatra megvillantotta a szemeit. Majdnem kimondta azt a megbélyegzőnek ható szót, de mégse... - Én... Nem egészen azért csináltam... Vagyis, nem mindig....

- Csak azt mondd, amit... ami jól esik. Tényleg nem azért mondtam, csak tegnap... őszintén szólva örülök, hogy kiderült. Akkor talán jobban tudok vigyázni, hogy ne... hogy ne bántsalak meg.

- Miért bántanál meg, hm? - kérdezett vissza Toothless. - Te olyat nem is tudsz szerintem, nem úgy vagy programozva- nem bírta ki, ennél elnevette magát.

- Ugyan, menj már! - Hiccup nevetve felpattant, és hozzávágta a legközelebbi tárgyat, ami a keze ügyébe került. - Nesze, törülköző! Én itt kiöntöm a lelkem, te meg itt be akarsz programozni...

Toothlesst aki valaha is hallotta önfeledten nevetni, az Hiccup volt. A srác most annyira kacagott, hogy hanyatt elborult a küszöb előtt.

- Ugyan, menj már! - ismételte Hiccup, majd leguggolt a másik feje mellett, és a mutatóujjával megbökdöste. - Élsz még? - ugrott hátra, mikor a másik ujjai a bokájára fonódtak. - Egy zombi...?

- Ravr! - ugrott hirtelen felé Toothless, de még épp időben megállt, hogy aztán újra nevethessen, végül pedig felkelhessen. Leporolta magát, aztán becsukta a faház ajtaját. - Na jó, most már tényleg menjünk reggelizni. Tudod, bevettem a gyógyszert és kéne valami, hogy ne legyek rosszul. Utána pedig megkeresem Gobbert, és szólok neki, hogy... hát, egy kicsit érzékenyebb vagyok.... - megfogadja hát a tanácsát...

Hiccup vigyorogva indult meg a nyomában.

- Hát mégsem ágyba kéri a reggelijét?

A tábor most már tényleg ébredezni kezdett. Gobber kürtje rekedten hasított bele a nyári reggel csendes zsongásába, amelyet a milliónyi fűszál növekedése, a levelek suttogása, a lovak legelésének ropogtató hangjai tettek némává és élővé. A faházakból diákok kecmeregtek elő, ki frissebben, ki nyúzottabban, Hiccup pedig elégedetten nyugtázta, hogy a tegnapi kellemetlenkedő társaság még sehol sincs.

- Vagy... keressem meg Gobbert reggeli előtt...? - mélázott hangosan Toothless, arra gondolva, hogy esetleg a reggeli után máris kezdődnek a programok. Remélte, hogy a tanár nem fog úgy dönteni, hogy minden felügyelővel hangosan közli, hogy rá vigyázni kell... Még az is megfordult a fejében, hogy inkább mégsem szól neki, de akkor Hiccup kitekeri a nyakát.

- Talán az volna a legjobb megoldás... - Hiccup idegesen megrezzent, mikor Snotlout hangja belehasított a diákok halk zsibongásába, azonban a tanár úr már látótávolságon belül volt, így inkább visszanyelte a mondandóját.

- Oké... Akkor... Majd az ebédlőben találkozunk, ne miattam kelljen neked is a sor végére kerülnöd majd... - sóhajtotta a fekete hajú, s hamarosan kivergődte magát a diákok tömegéből, s Gobber után vetette magát. Kocogva érte utol. - Öhm... Elnézést, tanár úr... beszélhetnénk?

- Fisher! Amikor csak akarja, miért? Ha valami gond akadt a házukban, akkor a tulajdonosoknak kellene róla szólni, de talán tudok segíteni... - dörzsölte meg a borostáját Gobber.

- Nem, nem a házzal van gond, az tökéletes, csak... Uh, szóval Hiccup rábeszélt, hogy szóljak a tanár úrnak és... Az a helyzet, hogy ez elég fontos dolog... Csak nem... Nem annyira szeretném világgá kürtölni... - kezdte kissé szedve a lábait Toothless, hisz nehéz volt lépést tartani a kétméteres tanerővel.

- Igen...? - Gobber megtorpant. - Ha olyan jellegű a dolog, előrebocsátom, hogy ha felelősségre vonnak, kénytelen leszek szólni a szüleidnek, de...

- Beteg vagyok, tanár úr... - Toothless ugyan a szavába vágott, de ott le is fagyott. Nem tudta hirtelen kifejteni, ezért előkaparta a zsebéből az orvosi papírját, ami kifejtette és megmagyarázta a problémát három sorban, illetve összegezte a szedendő gyógyszereket, megemlítette az inhalátort és a vészhelyzet esetén használt injekciót. Toothless ezt átnyújtotta a tanárnak,s feszülten várt, míg az végigolvasta.

- Hmm. Ezt nem ártott volna, ha hamarabb kiböki, de most már mindegy - ingatta meg a fejét jóságosan, amitől arca enyhén komikus kifejezést öltött. - Ha a gyógyszerek megvannak, nem árthat, ha más is tudja, hol, viszont nem erről fogok pletykálni az ebédlőben, elhiheti - hajtogatta össze a papírt. - Ez nálam maradhat a tábor idejére, de szóljon, mielőtt elmegy, mert ha én hazaviszem, annak papírgyűjtés lesz a végső nyughelye.

- Van még belőle otthon tanár úr, nyugodtan megtarthatja. Izé... A gyógyszereket meg minden ilyesmit a táskámban tartok, Hiccupnak már mondtam hol, ő a szobatársam. Izé, öhm... De nem szeretnék emiatt kimaradni a programokból - tette hozzá Toothless, reménykedő arccal, hogy nem ő lesz az, aki végig ülni fog és nézni, ahogy a többiek szórakoznak.

-Azt maga tudja, mit csinálhat és mit nem... elég idős hozzá, azt hiszem. Ha rosszul van, üljön le bármikor. Haddockban meg... Haddockban meg lehet bízni.

- Tudom, tanár úr. És köszönöm a bizalmat - bólintott neki enyhe mosollyal Toothless aztán ő is elviharzott az ebédlő felé. Meglepte, mikor Hiccup integetett neki, maga mellett egy üres hellyel és egy adag neki szánt müzlivel. Boldog mosoly úszott az arcára, miközben letette magát mellé - köszi, hogy hoztál nekem is.

- Mitagadás, marha megterhelő volt... - vigyorodott el a másik. - Na? Sikerült? Vagy Gob... a tanár út mit mondott? - váltott gyorsan hangnemet, mert az említett tanerő bekocogott az ebédlőbe, Hiccup pedig a müzlije fölé hajolt, hogy elrejtse a vigyorát.

- Nincs semmi gond - felelt Toothless, miután a tanár megfelelően eltávolodott tőlük. - Rendes az öreg, szerencsére. Azt mondta, nem fog beleszólni hogy mit csinálok és mit nem, de mondtam hogy a gyógyszer dologról te tudsz.

- Remek - vigyorgott rá Hiccup két kanál müzli között. - Mondom, tud jófej is lenni, ha akar... - pillantott körül, majd közelebb hajolt. - De Bludvist... azért a suliban nem ez a szokott formája. Szerencséd van, egyelőre úgy fest, bír téged...

- A fenéket kedvel, biztos pikkel rám. Már csak azért, aki vagyok, nem sok reményt fűzök hozzá, hogy érettségiévben lesz jobb jegyem kémiából mint  a kettes... - Toothless már látta előre a dolgot. Mindig olyan kérdést kap majd, hogy ne tudjon rá válaszolni, és akkor összedől a rendszer. Neki jól kell tanulnia és kész. Muszáj. Vagy a nevelői megunják, és mehet vissza az árvaházba...

- Azért azok után ahogy lepattintottad és mégse küldött el a francba, egész... jó eredmény. Nem láttad te még, milyen az, ha felcseszik az agyát... - pillantott rá Hiccup. - Ha meg nem abból mész tovább, kit érdekel a kémia? - erőltetett mosolyt az arcára.

- Hát... igaz mondjuk. Lehet, hogy majd jövő évben kimutatja a foga fehérjét, az elefánt sosem felejt. Talán az ő szótárában is szerepel a vakáció, és csak azért nem morog most annyira - közölte még Hiccuppal a fekete hajú, s ő is folytatta a reggelijét. Hamarosan aztán nyílt a ház bejárati ajtaja, s egy korukbéli, ám nem hozzájuk tartozó, fekete hajú, sötétzöld szemű, copfos srác csörtetett át az étkezőn, talpig lovaglóruhában. - Anya - szólította meg a tulajdonos asszonyt. - Zápor már megint kirúgta a karámajtót, nem tudom mi van vele.

- Elefánt...? - vigyorgott Hiccup, az újonnan érkezett azonban az ő figyelmét is magára vonta. - Anya..? Pedig ezt a srácot esküszöm, egyszer sem láttam az elmúlt három év alatt...

- Hát én meg még annyira se Hicc - Toothless kénytelen volt halkan nevetni, bár elismerte, hogy ez a gyerek hasonló stílusú cuccokban flangál mint ő, azt leszámítva, hogy sokkal helyesebb, izmosabb, jobb kiállású, mint ő... Olyan ideál, amit ő maga sose fog tudni elérni a nyomorék asztmája miatt... Az tette ennyire... semmilyenné...

- Vajon miért is nem csodálkozom - bökte meg a másik, a fiú azonban, mintha megérezte volna, hogy róla van szó, mélyzöld szemeit kutatóan emelte rájuk. Talán némileg bizalmatlanul, már-már ellenségesen, azonban Hiccupnak nem volt ideje ezen gondolkozni.

Gobber ugyanis felállt az asztaltól, és összecsapta a tenyereit.

- Na jól van srácok, tíz perc múlva gyülekező a karámoknál, a lovasoktatóitok majd mindent elmagyaráznak - közölte velük, mire a sötétzöld szemű még morcosabb lett, mondott valamit még az anyjának az ajtó felé mutogatva, aki alaposan leteremthette, hisz a srác kiviharzott a házból. - Menjünk mi is, tíz perc nem sok és még át kéne öltöznünk. Mármint, legalábbis én keresek valami lovaglásra alkalmas hacukát - kelt fel az asztaltól Toothless. A fél reggelijét otthagyta.

- Nem eszed meg? - a másik tétován pillantott rá. - A lovaglás sok erőt kivesz, főleg, ha nem vagy hozzászokva... - neki ugyan mondhatta. Gyorsan belapátolta hát a sajátja ázott maradékát, majd követte a barátját.

Toothless mintha meg se hallotta volna. Mert nem akarta, nyiván, s olyan gyorsan távozott az épületből, mint az előbb tetszetősebb hasonmása.

- Hé, várj meg! - iramodott meg, hogy beérje, mikor megpillantotta Snotlouték a faházak felé rajzó csapatát. - Na, már csak ez hiányzott... - gyorsította meg a lépteit, azonban elkésett.

- Hé Haddock! Mennyit fizettél az emonak, hogy veled legyen egy szobában? Este biztos forró volt a hangulat - röhögte a kötekedő srác, ám pechére ezt Toothless is meghallotta. Megfordult, s ritka nagy méreggel visszasietett Snotlout elé.

- Na ide figyelj takonygombóc, most vagy elhordod magad egy nyikkanás nélkül, vagy én cipellek ki a farkasok közé! Aztán majd meglátjuk, ott milyen forró lesz a hangulat!

- Toothless, kérlek... - Hiccup karonragadta a másikat, hogy elvonszolja onnan, azonban az még nem fejezte be.

- Snotlout, lődd már le magad! - A vörös hajú, szikár Hookfang hangja inkább unottnak tűnt. - Ha basznak, basznak, mi bajod van vele?

- Hogy mondod? - Toothless csak jobban felhúzta magát. Hangja szinte sziszegés volt, miközben erre a Hookfangre nézett. - Hogy van pofád ítélkezni valami olyan témáról amiről fogalmad sincs?! Gyökerek... - nem volt türelme tovább ottmaradni, sarkon fordult és elviharzott, mielőtt egy isteneset lekevert volna.

- Nem ítélkezem, te fasz, nem érted, hogy épp ezt mondom, bazdme...

- Be lehet fejezni! - Hiccup nem mert hátrafordulni, Drago hangja azonban úgy csattant, mint az ostor. - Pont leszarom, hogy ölitek meg egymást otthon vagy a szabadidőtökben, de ha feltűnt volna, az órátok elvileg ebben a pillanatban kezdődött el - vett vissza a hangerejéből.

- Tanár úr, mi csak... - kezdte volna Stormfly ártatlanul, a tanár azonban leintette.

- Magyarázkodj az oktatónak, ne nekem! Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni neki, ha ilyen belépővel mutatkoztok be neki - vigyorodott el.

- Elnézést kérünk, tanár úr, nem fordul elő többet - szólt váratlanul Toothless, igencsak nagy magabiztossággal, aztán intett Hiccupnak, hogy menjenek inkább a karámokhoz, mert már tényleg nincs idő átöltözni. Nem az ő hibája volt, valamiért mégis ő zárta le a vitát. Bár érezte, hogy Snotlout és Hookfang ezért még meg fogják szorongatni.

2. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok! :)
Itt vagyunk az új résszel, reméljük, mindenkinek tetszeni fog, jó olvasgatást kívánunk!



~Flake rajza, kérlek, engedély nélkül ne másold!~

2. fejezet

Hegyen völgyön át

A diákok számára örökkévalóság, Toothlessnek viszont szinte csak egy pillanat volt az utolsó hét a nyári szünet előtt. Próbálta megjegyezni a tanárokat, nem sok sikerrel, az osztálytársaival pedig még nagyobb gondban volt. Ugyan nem sokszor beszélt velük, ám amikor mégis megkísérelte, rendszeresen összekeverte Ruffnutot Tuffnuttal, Astridot Stormfly-jal, és még napestig lehetne sorolni. Hiccupnak viszont nem volt igaza, Toothless ugyanis mellette maradt, mint a padtársa. Egy kedves, ám kevésbé beszédes padtárs, de padtárs. Többnyire a suliról esett szó köztük, illetve néha a közelgő táborról, amit már mindketten vártak. Egyre több apró információ került elő: mint például, hogy faházakban fognak lakni, egy tanya, egy erdő, és egy tó mellett, lesznek szabad óráik, lovasoktatás és mellette még mindenkinek egy választható szakkör, és a rajz is köztük volt. Mindketten azonnal tudták, hogy arra fognak pályázni, hátha tanulnak is valami érdekes technikát.

A nyári szünet első hétfőjén pedig minden táborba igyekező diák az iskola előtt gyűlt össze, hajnali hatkor. A bőröndök kupacokban álltak, miközben az álmos fiatalok hol egymással társalogtak, hol a suli kerítésének kőperemére ültek, azzal a tudattal, hogy vagy egy-másfél órát a buszon is ülni fognak. Toothless direkt előbb ment ki, gyalog vonszolva át a bőröndjét a salakos utcákon a falu egyik végéből a másikig. A drasztikusan gyors költözködés miatt kellett azonnali hatállyal átparkolnia ehhez az iskolához, még az utolsó hétre is, és mivel még nem ismerte annyira új otthonát, hajlamos volt eltévedni, ez által esetlegesen lekésni az iskolabuszt. Hogy ezt a lehetőséget kiküszöbölje, fél órával előbb indult, és épp olyan hamar is ért oda, szóval maradt a padkán ücsörgés a bőrönd mellett.

Mikor Hiccup megpillantotta a fekete ruhás, egykedvűen ücsörgő Toothlesst, halványan elvigyorodott.

- Mióta vársz? - telepedett le melléje.

- Úgy fél órája, kicsit korábban indultam - felelte a fekete hajú srác, majd megkínálta elméletileges barátját a táskából előhalászott csokival.

- Ne, edd meg te - hárította el Hiccup az enyhén megolvadt ,,ajándékot". - Rád fér - mosolya kesernyés volt, ahogy most a saját száján csúszott ki az általa is oly gyakran hallott klisé. Barna, szinte gömbölyűre tömött táskájának támaszkodott, majd kissé féloldalasan a másikra sandított, de Toothless megelőzte.

- Nem igazán vagyok éhes, szóval... – Toothless  egy bánatosnak esetlegesen mondható sóhajjal eltette a csokit. A meleg ellenére vékony, hosszú ujjú fekete pulcsiban volt, hosszú farmerban, s kezén most is ott volt a piros kendő.

- Nem fősz meg? - pillantott rajta végig Hiccup, annak ellenére, hogy az ő öltözete sem volt sokkal lengébb, csupán a barnás pulóverét kötötte a derekára.

A résztvevők lassan gyülekeztek a buszmegálló környékén. Hiccup észrevette pár osztálytársukat, Astridot és Stormfly-t, Snotloutot, ám rajtuk kívül sokan jöttek más osztályokból is. Az alattuk járó lányok egy csoportja nem sokkal mellettük pusmogott olykor fel-felbuggyanó kacagással, a fiú fölismerte köztük azt is, amelyik a múltkor jóformán elgázolta.  Valamivel odébb néhány kóbor végzős értékelte ki az alig pár napja befejeződött érettségi feladatait, néhány fiú egy zajosabb csapatba verődve heccelte az arra vevő alsóbbéveseket. Astrid ugyan némi távolságtartással kezelte őket, Stormfly azonban, úgy tűnt, élvezi a társaságukat. Hiccup elmosolyodott. Kedvelte az örökké vidám, kék hajú lányt, aki egyike volt azon keveseknek, akik nem viselkedtek vele ellenségesen. Egyszerűen úgy tűnt, mindenkit kedvel, legyen az tanár vagy diák. A páros veszedelmesebb felének Astrid bizonyult, akibe megtévesztően rózsaszín, kerek arca, szőke haja és már-már kislányos termete ellenére jó adag agresszió és elszántság szorult, amit jellemzően Snotlout hozott elő belőle hangos visítás kíséretében.

- Mi? - Toothless felkapta fejét a mélázásából. - Ja, öhm, izé, nem, nem, már megszoktam. Jó ez így. - intette le, s még egy halvány mosolyt is erőltetett az arcára. Megszokta, ez még igaz is volt. De a világ minden kincséért se tűrte volna fel a ruhája ujját.

 Hiccup éppen válaszolni készült, a következő pillanatban azonban megfagyott benne a vér... Mert ebben a pillanatban meglátta a sarkon beforduló Dragót.

- Istenek... ha ő is ott lesz... - néhány másodpercig meredten bámulta a komótosan közeledő kémia-, fizika- és informatikatanárt, majd a kezébe temette az arcát. - Ha ő is ott lesz... - mikor fölemelte a fejét, arcán sápadtan terült szét a kétségbeesés.

- Na ne... Ezt nem hiszem el, ilyen nincs a világon - Toothless se volt különb, ő is ledöbbent, hogy  pont ez a fickó jön a... Nem! Az lehetetlen! Biztos... Biztos van erre ésszerű magyarázat!  - Hiccup, figyelj, lehet, hogy csak a suliba jön! Tudod,  a tanárok néha bejárnak, mert van még feladatuk, papírok kitöltése, és a többi vacak tudod... - próbálta élesztegetni a srácot maga mellett. - Mármint... nem hiszem, hogy pont őneki lenne kedve lovastáborba jönni, annyi más tanár van aki szívesen csatlakozna a...

Hiccup csüggedten rázta meg a fejét. A tanár hátán megpakolt túratáska egyensúlyozott, ám mintha meg sem érzete volna a súlyát. Drago anélkül, hogy a fiúkra akár egy pillantást vetett volna, megindult az időközben szintén befutott Gobber tanár úr felé, hűvös biccentéssel üdvözölve a végzőseit.

- Vajon mikor jön a b... jahh - Hiccup föltápászkodott a padkáról a kanyarba épp beforduló buszt megpillantva, majd Toothless felé nyújtotta a kezét.

- Érzem, hogy ez egy emlékezetes kirándulás lesz... - bólogatott Toothless, elfogadva a segítő kezet, s leporolta a nadrágját. A busz pedig hamarosan lefékezett a suli előtt, kinyíltak az alsó ajtók, s a diákok elkezdték bepakolni a csomagjaikat. Hiccup és Toothless elég hamar el tudták helyezni a bőröndjeiket, így máris felmászhattak a járgányra, ülőhelyet keresni. A busz közepe táján találtak két üres széket egymás mellett, Toothless pedig bepattant az ablak mellé.

- Na, már csak ez hiányzott... - sóhajtott fel a másik, mikor nem sokkal utánuk az előttük levő két négyszékes helyet a végzős fiúk csapata foglalta be. A leghangosabbnak egy magas, copfos srác bizonyult, aki első pillantásra meglehetősen ellenszenvesnek tűnt Hiccup számára, azonban nem sok lehetősége maradt vele foglalkozni, mert a következő pillanatban alsóbbéves lányok robbantak be csivitelve az első ajtón, és pusztító áradatként söpörtek végig a buszon a hátsó széksorok felé.

- Ők a végzősök, ugye? Nagyszerű... - mutatott előre Toothless, de sajnos túl hangosnak bizonyult a suttogása is, hisz ezzel felhívta a copfos figyelmét, aki először szemöldökráncolva, aztán kaján vigyorral fordult meg, s emelkedett térdre a széken. Toothlessnek az első pillanattól nem volt szimpatikus a srác. Túlságosan nagyra volt magával, ezt néhány másodperc alatt is képes volt megállapítani.

- Hogy be ne roggyantsak, ez tényleg egy emo? Pedig már azt hittem, mind fölvágták az ereiket, vagy elmentek hipszternek! Nos, mi is olyan nagyszerű, hm?

- De kreatív ez a mogorva és ellenséges végzős heh Toothless? Pedig én komolyan azt hittem hogy az eszével mászott fel az érettségiig - vágott vissza Toothless előtt Hiccup, aki kezdte nagyon gyűlölni, hogy az egyetlen lényt, aki kedves és megértő vele, mindenki kritizálja.

- Eret vág, mi, Eret? - horkant fel jókedvűen az egyik végzős, mire az megforgatta ugyan a szemét, de nem maradt adós a válasszal.

- Óh, én modortalan... csak nem megbántottam valakit, heh? Kérlek, ne vagdosd magad össze emiatt! Te meg - fordult Hiccup felé - ülj a jegyeiden, kölyök, és szidd otthonról azokat, akiknek van élete!

- Na idefigyelj öregem - pattant fel váratlanul Toothless, így szemmagasságba került Erettel, egyenesen a szemébe nézett, félelmet nem ismerve, annak ellenére, hogy a másik jóval nagyobb és erősebb volt nála - Azt hiszed most baromi vicces vagy, ugye? Hogy majd jól megsértesz mindenkit, a barom haverjaid meg majd jót röhögnek ezen, de most szólok, hogy nem tudod, milyen fába vágtad a fejszédet. Felvágsz, mert ezzel nagynak hiszed magad, de belül olyan üres vagy mint az éjféli busz, és legalább olyan sötét is. Ennek a srácnak itt - mutatott Hiccupra, aki megszeppenve pislogott fel rá  - olyan lelke van, amit életemben még nem láttam, színesebb egy naplementénél, de te kongsz az ürességtől. Szóval ismétlem, egy kivágható, korhadt tölgy vagyok, akibe belerúghatsz kedvedre, hanem egy Fúriafűz, ami visszacsap.

A másik egy pillanatig döbbenten bámult rá, a következő pillanatban azonban gúnyosan elvigyorodott.

- Szóval Fúriafűz, mi? Hé! Nincs valakinek egy könyve Harry Potter-fan barátunknak? Hiányolja szeretett hőseit! - osztálytársai felröffentek a szavain, távolabbról pedig néhány lány is felfigyelt a vitára. - Tehát, mélyen tisztelt Fúriafűz - hajolt meg színpadiasan - ezek szerint téged csak a pokolkutyák hugyozhatnak le? Esetleg... Bolyhoska? Vagy legendás állatok, amelyeknek megfigyelése szivárványos barátod hobbija? Úgy tudtam, divat manapság így kifejezni azt, hogy valaki buzi...

- Húzzunk innen Hiccup, ez a barom nem érdemli meg, hogy tovább kiélhesse a kárörömét - szólalt meg remegő kézzel Toothless. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy lefagyott és képtelen volt visszavágni, hanem hogy tényleg rátört egy olyan érzés, amivel nem tudott mit kezdeni. A betegsége... - biztos van hátul is ülőhely, és nem kell a műveletlen szarságait hallgatnunk egy elméletilegesen érett felnőttnek. Meg a fenét.

- Óh, most megbántottál... kár, hogy elmentek, pedig milyen jót beszélgettünk, nem? Szóval Gyökér és szivárványos barátja lefalcol... - hallotta még Hiccup, az induló busz robaja azonban elnyomott minden hangot.

- Toothless, nyugodj meg! Ha azon a szinten van, azon a szinten van, és gondolj arra, hogy jövőre nem látjuk többet... Csak... csak ne emésszed magad ezen! Hidd el, az ilyet ki lehet kerülni... és... és... - akadt meg - tényleg komolyan gondolod, amit rólam mondtál? - kiabált a másik fülébe, hogy halljon is valamit.

Toothless visszarogyott az ülésre, de csak meredt maga elé pár pillanatig. Össze kell kaparnia magát, nem mutathatja meg, hogy nincs jól, ki kell bírnia... Három hetet, színleléssel és hasonlókkal. - Tessék? Ne haragudj nem figyeltem...

- Mondom, ne idegesítsd magad miatta! Klisés, de a szegénységi bizonyítvány-dolog itt is érvényes... egy nagy fasz, ezen nem mi fogunk változtatni, viszont ki kell bírni addig. Jövőre már nem lesz itt... - próbált lelket önteni a barátjába, nem sok sikerrel.

- Tudom, tudom... - bólogatott Toothless, csakhogy túljussanak végre a témán, s képes legyen kitisztítani az elméjét. Hátradőlt, kilesett az ablakon, s igazi felüdülés volt, mikor az öt perce alig brummogó, de már befülledt buszon elindult a klíma. Toothlesst egy rosszulléttől mentette meg, ahogy a ringatózás is, miközben kikanyarodtak a szűk utcából, s elindultak az országút felé.

Hiccup követte hallgatásba burkolózott barátja példáját. Az ablak előtt elsuhanó táj szépsége mindig megragadta a fantáziáját, s különösen most, ahogy a városból kiérve a környező apró tavak tükréről felszálló langyos, reggeli párák különös mintákat leheltek az ég felé.

- Amúgy... tényleg úgy gondoltam... - bökte ki negyed óra hallgatás után Toothless, Hiccup felé döntve a fejét. Kezdte jobban érezni magát a kellemes hűtés és egyenletes zötykölődés végett.

A másik egy pillanatra megdermedt barátja mozdulatára, azonban az olyan természetesnek hatott, mintha magától értődő lett volna. Úgy tűnt, Toothless gyorsan túltette magát az iménti incidensen, és ez valami furcsa, csendes örömmel töltötte el Hiccupot. Nem, most nem akarta megzavarni a másik nyugalmát.

Az út csendesen telt, ahogy átfurikáztak a vidéken. Eleinte pusztaságokat láttak, elszaladó falukat, utána előkerültek a zord hegyek, havas csúcsok, s véget nem érő fenyőerdők. Toothless arcán megjelent egy mosoly, itt otthonérezte magát. Szerpentinutakon haladtak, a diákokat kezdte érdekelni a táj, hisz kíváncsi szemekkel pillantottak ki az ablakokon, újra és újra.

- Ezt.... ezt úgy lerajzolnám - Hiccup sóhaja ellágyult, ahogy Toothless arca előtt elhajolva szinte az ablakra tapadt. - Annyira... imádom a hegyeket.

Ahogy átkeltek egy szurdok felett, a fiú arcára kiült valami furcsa, szelíd kifejezése a gyönyörűségnek. - Ha belegondolok, hogy egy ilyen szakadékot az a csermely az alján évmilliókon át alakít... minden szirtet a szél csiszol megállás nélkül, és a csipkézett gerinceken szinte sikolt... apámmal régen kijöttünk néha a hegyekbe. Többnyire Gobber is velünk jött olyankor, apám jó barátja gyerekkoruktól fogva - magyarázta Toothless csodálkozó arcát látva. - Csodálatosak voltak ezek a napok, mert itt apám csak velem foglalkozott... vagyis éppen, hogy nem velem, azonban miközben a tüzelőt gyűjtöttük vagy sátrat állítottunk, ott volt lélekben is, és esténként mesélt olykor az ő gyerekkorukról. Gobber örökké tréfálkozott, egyszer azt mondta, menjünk el trollokra vadászni, amíg apám tüzelőt gyűjt... mert ellopják a zoknit, vagy valami ilyesmi. Jól van na, voltam vagy öt éves - nevette el magát.

- Elképesztő, amiket mondasz, ugye tudsz róla? Ekkora átéléssel csak te tudsz mesélni, és... Ezt öröm hallgatni. Téged érdekel valami, neked tetszik az, amire valaki csak egy pillantást vet... Te lerajzolnád és ezzel megörökítenéd egy életre... - vett nagy levegőt Toothless, hiszen csak úgy törtek fel belőle a szavak. Ez csak olyankor történt, mikor tényleg igazat mondott és őszintén gondolt valamit. - Tudod, én is imádom a hegyeket, de még sosem jártam itt... Szóval hihetetlen látni ezt a csodát. Egyszer kijöhetnénk csak úgy, barangolni, hegyet mászni, folyók fölött átszenvedni magukat... Biztos csodás lenne. A nyáron megejthetnénk, mit gondolsz?

Hiccup egy pillanatra döbbenten meredt rá, majd fölcsillantak a szemei.

- Ko-komolyan kérded? Az... az csodálatos lenne! Én... igaz, az utóbbi években nemigen jártam erre, de azt hiszem, elég jól emlékszem a helyekre, ahol régen voltunk. Toothless, ez oltári jó volna!

Hiccup arca kipirult az izgalomtól, száját széles vigyorra húzta, szinte kivirult a gondolattól.

Toothless arcára is teljes boldogság költözött. Látni őszintén mosolyogni ezt a srácot... Valami hihetetlen örömöt okozott neki is, hogy csupán ennyivel képes volt feldobni. Megfogadta magának, hogy eljön vele ide, és tényleg megcsinálják a hegymászást, a kirándulást, mindent. És hitte, hogy csodálatos lesz.

A busz lassan leereszkedett a völgybe, ahol a tábor helyszíne és a hozzá tartozó major terült el. Hiccupnak többször nyelnie kellett, hogy ne duguljon be a füle, a látvány azonban minden pénzt megért. Zöld legelők, még egészen fent, a hegyoldalban is, és barna, szabályos, kör alakú lovaspályák odalent. Az istálló hosszú épülete az egész közepén feküdt, a faházak pedig gombamódra jelentek meg az erdőszéltől egészen a karámokig.

- Nahát... Ez sokkal szebb, mint amilyennek elképzeltem.. - ámuldozott Toothless, mikor a szeme elé tárult a hófehér épület is, ahol az étkezések lesznek, illetve ahol a farm és a tábor tulajdonosai éltek. - Hiccup, majd leszünk az erdőszélen? Imádom az.... Oh, már tudod, hogy imádom az erdőket - kuncogta.

- Remélem, találunk valami normális, kisebb társaságot a faházban... - sóhajtott fel a másik, majd újra elvigyorodott. - Amint lehet, mindent megmutatok - nevette el magát Toothless lelkesedése láttán.

- Biztos lesz, nyugi, csak ne parázz - nevetett Toothless is, miközben a  busz bekanyarodott, majd leparkolt a fehér ház előtt, s az összes diák sürögve kapkodta a csomagjait, s araszolt le a buszról, hogy a bőröndjeiket is kirángassák a csomagtérből. A ház asszonya és ura hamarosan megjelentek, hogy üdvözöljék a tanárokat és a tábor új lakóit.

- Hozzájuk bármikor lehet fordulni - próbálta Hiccup túlkiabálni a zsivajt. - Ha leesel, ha éhes vagy, ha gyógyszer kell, bármi - fordult a bőröndöket kipakoló Gobber tanár úr felé, aki kérdés nélkül nyomta a kezébe a barna bőröndjét. Látta már elégszer.

- Hiccup, a barátodat meg tudod várni úgy is, hogy nem állod el az utat. Igen, Fisher... ez a magáé, igaz? - emelt ki egy fekete táskát, amin egy kis, koponyát ábrázoló kulcstartó fityegett megkülönböztetésül.

- Nem, tanár úr, az az én bőröndöm - furakodott előre egy erőteljesen goth külsejű, tizedikes lány. - A koponyás az enyém...

- Ja, persze, a kis Godmånesdottir... fogja, de ne állja el az utat, inkább egy kicsit.. úgy, igen, jó lesz - fordult ismét a csomagokhoz a tanár úr. - Hogy néz ki a magáé, Fisher? Ez az?

- Öhm... Az enyém, amelyik fekete, egy fehér vikingkoponyával, és van rajta egy kis piros is, öhhh... Az ott - mutatott előre Toothless a csomagjára, amiről a tizedikes lány épp levonszolta a bőröndjét, legalábbis próbálta, a srác pedig menten odalépett, hogy segítsen neki.

- Köszi - a lány vigyorát kissé ijesztővé varázsolták vastagon kihúzott szemei, azonban barátnője hamar ott termett, hogy segítsen neki. - Köszi, Raindancer - szorította meg a másik lány kezét puhán.

Mikor Toothless visszacibálta a sajátját Hiccup mellé, az a füléhez hajolt.

- Anne - halkította le a hangját. - Ha jól tudom, valamelyik végzős barátnője volt, talán pont azé az Ereté - köszörülte meg a torkát - de mikor jött Raindancer, rájöttek, hogy ők.. szóval, hogy ők szívesebben vannak egymással, mint... szóval érted.

- Oh... Értem. Szerintem ez tök aranyos... Akkor Eret is akkor lett ilyen mogorva, vagy... - a mondatot nem tudta befejezni, hiszen a farmtulajdonos hölgy előre lépett, s megköszörülte a torkát, mire a diákok elcsendesedtek, s figyelmüket az asszony felé irányították. - Köszöntök mindenkit a táborban! A nevem Eva Rider és már sokatokat ismerem, de látok néhány új arcot, reményeim szerint velük is meg fogok ismerkedni. Néhány fontos dolgot azonban elmondanék, mielőtt mind kiválasztanátok a számotokra ideális faházat. A ház itt mögöttem a központ. itt van az étkező, a konyha, az orvosi szoba, telefon, áram, és hasonlók. Fürdőfülke és mellékhelyiség minden faházban van. A lovak karámjaihoz és az istállóba egyedül tilos a belépés, csak a tanárok, a lovas oktatók, vagy a mi felügyeletünkkel mehettek be ezekre a helyekre. A mező szabad terület, az erdőben pedig csak is kizárólag a patakig mehettek. Aki azon továbbhalad, nemcsak, hogy kerítéssel találkozik, de az életével játszik. Farkasok és medvék élnek e hegyekben, gyerekek. Nem akarom, hogy bármelyikőtök nyári vakációja is tragédiával végződjön. - az asszony itt elcsendesedett, nagy levegőt vett. Hagyta, hogy a szavainak súlya legyen, hiszen úgy szeretett minden gyermeket, mintha a sajátjai volnának. Aztán folytatta. - Ha valaki mégis lesérülne, a férjem kiváló orvos és állatorvos is egyben, úgyhogy megint csak ide gyertek, ha valakinek valami baja van. Na de ne legyünk ennyire komorak, menjetek, válasszatok faházat, és írjátok fel a  neveteket és az osztályotokat a faházakban lévő papírra, amit adjatok át a felügyelőtanáraitoknak. Fél kettőkor pedig gyertek ebédelni. Jó szórakozást kívánok mindenkinek, ez alatt a három hét alatt.

- Szép kilátások - mormogott Hiccup a fogai között. - Én még csak vaddisznóval találkoztam errefelé, az is ijesztő, elhiheted - támaszkodott a bőröndje húzónyelére. - A rohadékok néha átjönnek a kerítés alatt, és becélozzák a takarmányraktárakat... oda sosem jutnak be, viszont nem egy életbiztosítás kint flangálni esténként.

A tulajdonosnő szólt még pár szót a házirendről, és egyéb apróságokról, bár mikor megemlítette, hogy a szobákba lehet vinni ennivalót, Hiccup észrevett némi megkönnyebbülést a közelben ácsorgó Fishlegs arcán.

Toothless még meghallgatta, hogy minden délelőtt tízkor lemennek a közeli falu közértjébe, és aki menni akar, aznap reggel nyolckor,a  reggeli után fel kell iratkozzon egy listára, hogy tudják, kit kell megvárni. A busz sofőrje ekkor kellemes nyaralást kívánt, majd bepattant a monstrumba, s szép lassan elhagyta a tábort. - Na jó, szerintem menjünk mi is - intett Hiccupnak Toothless, aztán vonszolni kezdte a bőröndjét a faházak felé, amerre a többi diák is haladt.

A faházakat az alsósok szinte megrohamozták. Néhány kisebb lány között heves vita alakult ki, hogy hányan aludjanak együtt, a buszról ismert végzősök befoglaltak két négyágyasat, Hiccup azonban nem tartotta érdemesnek rohanni. Jóval több hely volt, mint táborozó, ezt megtanulta az évek során s csak akkor kezdett körülnézegetni, mikor a legtöbben már befoglalták a maguk házát vagy fekhelyét.

- Van valaki, akivel szívesen lennél együtt? Fishlegs, vagy akárki? - fordult Toothless felé, aki azonban elhúzta a száját.

- Öhm... Inkább keresnék egy szabadot, ha neked nem baj... Mármint, persze gondoltam, hogy mi egy szobában leszünk, legalábbis remélem, aztán meg aki akar, majd jön úgyis - felelte a kissé zavarban lévő Toothless - Ne haragudj, csak... sosem voltam még iskolai táborban, fogalmam sincs, hogy megy ez... A nevelőim sose engedték, ezt is úgy kellett kiharcolnom... 

- Um... a nevelőid?

- Öhm... igen... nem mondtam még? - kérdezett vissza Toothless, már az utolsó faház előtt toporogva.

- N-nem... azt hiszem, eddig nem - nyomta le a kilincset Hiccup, majd benyitott a szobába, ahol két emeleteságy állt szépen bevetve. - Válassz! Fent vagy lent?

- Megyek én fel. Amióta itt vagyok, látom, hogy sántítasz. nem akartam mondani, ne haragudj, csak meglátás - magyarázta Toothless, miközben az egyik fiókos szekrényhez vonszolta a ládáját, s elfektetve felcsapta annak fedelét. Csupa fekete cucc, amiket elkezdett kipakolni a meglepően tiszta szekrényekbe, a pizsamát pedig feldobta az ágyra.

Hiccup megvakarta a tarkóját.

- Jah.. igen... heh... van egy dolog, amit viszont ezek szerint én felejtettem el megemlíteni... szóval, hogy... hogy is mondjam... ugye volt egy balesetem régebben, kisebb koromban... na, és ennek lett a következménye ez - tűrte fel a nadrágszárat a bal bokájáról, azonban ott, ahol a bőrének kellett volna lenni, hideg, fémes csillanással bukkant elő a műláb. - Tudod - magyarázta Hiccup - ez volt az oka, amiért abbamaradtak ezek a túrák... és végül, mikor újra meg tudtam volna csinálni, már apám nem ért rá. Sajnálom, hogy eddig nem szóltam róla, de... megszoktam.

-  Te jó Thor... H-Hiccup, én s-sajnálom, nem akartam felhánytorgatni semmit, vagy feltépni egy sebet csak... Édes istenem, ez...  Ne haragudj rám, hogy csak ilyen bunkó módon megjegyeztem, nem tudtam...  Bocsáss meg.. - mentegetőzött azonnal a ledöbben fekete hajú, miközben a faház falának támasztotta a hátát. Most aztán szörnyen érezte magát. - Tudom, hogy sok, de ha bármiben segíthetek...

A másik egy pillanatig szinte ijedten meredt rá, majd elnevette magát. Csak kacagott, Toothless furcsálló pillantásaitól kísérten, és egyszerűen nem bírta abbahagyni.

- U-ugyan, Toothless! - Kapkodott levegő után. - Hi-hidd el, ezzel nincs semmi baj... teljesen jól vagyok, és nem esik rosszul semmi, főleg tetőled nem... ez így lett, és most ezzel kell együtt élnem, de nincs ebben semmi szégyellnivaló, egyszerűen csak nem szeretem, ha sajnálnak az emberek. Márpedig rövidgatyában... - hallgatott el. - A bicegés amiatt van, mert azért ennek, legyen bármilyen korszerű is, mégiscsak más a kialakítása, mint az emberi talpnak... De nehogy emiatt magadat hibáztasd, vagy bármi - tette a kezét a másik karjára.

Toothless a saját kezére nézett. Hiccup elég rossz helyen ért hozzá, s elkövette azt a hibát, hogy fel is szisszent. Félt, hogy ezzel elárulta magát, ám az hirtelen nem jutott el a tudatáig, hogy azzal, ha az említett testrészét maga mögé rejti, nem lesz jobb. Sőt...

- Hoppá, ne haragudj... megráztalak? - hajolt közelebb Hiccup.

- Mi? Ne-nem... Nem.... - motyogta teljesen összezavarodva, s láthatóan félve Toothless, s karját a falnak passzírozta a hátával. Görcsösen rejtegette, az ordított a helyzetből.

Hiccup zavartan állt meg mellette, azonban a következő pillanatban mintha kigyúlt volna benne a felismerés.

- Toothless... te... jó. Hülye kérdés lesz, de ugye nem...?

- Mi.... Mi hülye kérdés? Nem értelek... - próbált normális fejet vágni a dologhoz, de nem ment. Hát hogy a francba ne értette volna... Úgy tűnik, ez a délelőtt felismerésekkel és lelepleződésekkel fog telni...

A másik arca lassan elkomorult.

- U-ugye nem... tudom, klisék, és megértem, ha megbántódsz, de... ugye nem vagdosod magad...?

- Azt hitted te is, hogy ez egy vicc, ugye?... - kérdezett halkan vissza Toothless. Annyian vágták már a fejéhez, hogy gyanította: Hiccup nem vette komolyan. Ő lassan elfordult, s az ablakhoz sétált. - Te... a barátom vagy... ugye?

A másik fölemelte a fejét, és mellé lépett.

- Ha igaz... attól te nem leszel kevesebb, Toothless. Éppen olyan értékes ember maradsz, értékes és különleges, és én a végsőkig megtisztelve érzem magam, ha... hogy a barátod lehetek. É-én ezt... ezt nem szántam számonkérésnek, én sajnálom, hogy így kicsúszott a számon, de... én csak féltelek.

Toothless egy darabig csak bámult kifelé az ablakon. Épp egy mókust figyelt, ami felszaladt az egyik erdőszéli tölgyre. Nagy levegőt vett. Aztán rájött: felesleges tovább rejtegetnie. Lassan felhúzta a bal karjáról a ruhája ujját, aztán a jobbról is, amiről lassan elkezdte letekerni a piros kendőt. Ahogy a jobb alkarja kinézett, az már önmagában maga volt a pokol, de a  bal... kétszer annyira volt strapálva.... - Sajnálom... - hogy kitől kért bocsánatot, Hiccuptól, amiért látnia kellett. Magától, amiért ezt csinálta. A földtől, amiért hordania kellett őt is a hátán.... A könnyei úgy eredtek el, mint a nyári zápor.

A másik dermedten bámulta Toothless karjait. Sejtette, valahol mindig is sejtette, hogy valami nincs rendben, még ha nem is vallotta be magának, azonban az, amit látott, sokkal rosszabb volt, mint amire számított. A fiú karját a könyökhajlatán túl is vágások csúfították el, az egészen apróktól az arasznyiakig, a halvány, fehér hegektől a fenyegető, sötétvörös csíkokon át egészen az érzékeny, fehér bőr lilás bevérzéseiig.

Szavai a torkán akadtak, agya egy pillanatig mintha leállt volna, gondolatai szertefutottak, a keze szinte önkéntelenül emelkedett, hogy megérintse a másik vállát, azonban mire föleszmélt, Toothless a karjai között zokogott néma, fel-feltörő fiúsírással.

- Semmi baj, nincs semmi baj...

Toothless lassan térdre rogyott, zokogása nem enyhült, sőt, elég hamar meg is szédült tőle. Tudta magáról, hogy érzékeny, hogy nem szabadna ennyire felhergelnie magát, mert baj lesz. Pont az első nap, első órájában sikerült elintéznie magát, ez nagyszerű... A zokogásból hüppögés, majd nyeldekelés lett a levegő után. Hiszen úgy érezte, elfogy körülötte. Ebből baj lesz...

Hiccup, mikor barátja lecsúszott a földre, követte a példáját. Toothless egyre csak zokogott, és meg sem próbált kibújni az öleléséből, ő pedig félig zavartan, félig ijedten igyekezett őt megnyugtatni.

- A francba... - nyögte Toothless, miközben a mellkasához kapott. Szúrt, szorított, megint, mint oly sokszor már. Hirtelen kiborult Hiccup karjai közül, s hanyatt elterült a padlón. "Ebből nagyon nagy baj lesz, nagy baj lesz... Nyugodj le Toothless! Nyugi! Tudod, ahogy apa tanította... Elszámolsz tízig, gyerünk... gyerünk!"

Hiccup arcából kiszaladt minden szín.

- To-Toothless! Pa-pajti, m-mi történt? Toothless, hallasz engem? Toothless...!

Kétségbeesetten meredt a barátjára, aki a mellkasára szorított kézzel, jóformán magatehetetlenül hevert a padlón, majd körülpillantott a szobában. Az egyik ágyon, alig karnyújtásnyira párnát talált, azonban nem merte megemelni Toothlesst, hogy becsúsztassa alá, viszont hamar belátta: ez nem epileptikus roham. - Toothless, nyugodj meg! - a hangja már-már sírósan remegett, ami nem sokat segített a hatáson, de legalább mondott valamit. - Adjak vizet? Keressek gyógyszert? Hallod? Toothless!

A fekete hajú a fejét ingatta, miközben lassan teljesen elernyedt, s lehunyta szemeit "egy... kettő.. " a légzése még mindig akadt, de muszáj össszeszednie magát.. "Három, négy... ezaz, csak a számokra figyelj... " valahogy sikerült tízig számolnia, s lelassítania, megnyugtatnia légzését.

Hiccup félelemmel vegyes megnyugvással, tehetetlenül figyelte, hogy barátja lassan elcsitul, zihálása elhalkul. Az első pillanatban átvillant rajta, hogy ez talán még nagyobb bajt jelent, azonban mikor Toothless légzése egyenletessé vált, mintha egy hegyet vettek volna le a válláról.

- Hsss... Nincs semmi baj - suttogott, ám hogy kinek, azt maga sem tudta volna megmondani.

Toothless lassan kinyitotta a szemeit, s vagy egy percig nem mozdult. Csak utána próbálta felkaparni magát a földről, ami kisebb-nagyobb nehézséggel ugyan, de sikerült. Lassan megtámaszkodott, s egy nyögéssel ülő helyzetbe lökte magát, aztán úgy is maradt, míg meg nem támasztotta a homlokát felhúzott térdein.

A másik szinte ijedten kapott utána, hogy megtámassza, majd a hátára simította a kezét.

- Huh... jobban vagy...? Keressek ki bármit a táskádból, vagy ilyesmi? Szóljak valakinek?

- Nem, nem, nem... - sorolta szinte félve Toothless. Rettegett ezektől a szavaktól. - Nem, csak... Csak felejtsd el, ami történt, oké? És... Ne szólj róla senkinek... Senkinek, hallod?

Hiccup megütközve pillantott rá.

- Figyelj, én megértem, hogy nem szeretnéd, hogy az emberek a betegségeddel foglalkozzanak, mert gondolom, hogy ez nem csak úgy véletlenül jött, de... - felsóhajtott, és térdeplő helyzetéből lassan leült a földre, hogy feje egy magasságba került a másikéval. - Nézd, én is átéltem hasonló dolgokat. Amikor... amikor elvesztettem a lábam, alig néhány nappal azután, hogy kijöttem a kórházból, rosszul lettem. Nem volt erőm lábra állni sem. A nővér, akinek megmutattak, annyit mondott, múló gyengeség, azonban aznap este már beszélni sem tudtam, apám pedig felnyalábolt, befektetett a kocsiba, elhajtott a kórházhoz és olyanokat mondott az ápolónőnek, hogy a csillagok majd' lepotyogtak az égből... vérmérgezés, vagy elfertőződött, vagy hogy hívják ezt pontosan, azóta sem tudom, de egyből vittek az intenzívre. Szövődmények... ehh - szájíze megkeseredett az emlékektől. - Ha apám akkor nem visz be, most nem lennék itt. Figyelj, Toothless, jobb, ha legalább egyetlen felnőtt tud a dologról. Az életedet mentheti meg... és mi történik, ha a lovaspályán csuklasz össze? Gobber... Gobber akármilyennek tűnik is olykor, rendes ember, és megtartja a titkodat, ha megkéred rá... Nézz rám! - tette a másik vállára a kezét, pillantása Toothless zölden égő tekintetébe fúródott. - Higgy nekem!

- De Hiccup, ez nem szövődmény... Én... Ilyen vagyok, amióta csak az eszemet tudom... Ez... Egy erősebb asztma meg még a fene tudja mi, minden esetre van nálam elég gyógyszer és egy inhalátor, meg... Meg még valami vészhelyzetre, de hidd el, jól vagyok, csak... Mellőznöm kell az idegeskedést, meg a futkározást, ennyi - magyarázkodott a fekete hajú. A legnagyobb félelme volt, hogy a tanároknak kell elmondania, és majd mindig mindenki megkülönbözteti, vagy ami még rosszabb: talán eltiltják a lovaglástól is.

A másik elgondolkodva pillantott rá.

- Ha felmentést akarsz tesiből, előbb-utóbb úgyis megtudja, de... ahh. Akkor legalább azt mondd meg, mit tegyek, ha megint kijönne rajtad? Allergiás roham is, vagy csak szimplán az asztma? - pislogott aggodalmasan a másikra, egyik kezét Toothless felhúzott lábfején nyugtatva.

- Asztma... - sóhajtotta Toothless. - Nem szokott ennyire véletlenszerűen kijönni, de amikor mégis, általában meg tudom nyugtatni magam. Apám... Mármint a nevelőapám tanította, hogy el kell számolni tízig, nagy levegőket véve... Amikor ez nem sikerül, akkor jön az inhalátor - mutatott a táskája felé - mindig a külső zsebben tartom vagy nálam van.

- És ha az sem sikerül? - Hiccup arcán aggodalom tükröződött. - Vastüdő, vagy mi? Toothless, ez... - alakja megroskadt. - Én... tényleg csak... csak féltelek. Elhiszem, hogy utálod, de... - fölpillantott. - Egyet ígérj meg: az inhalátor mindig legyen nálad. Véletlenül se... lehet, hogy kimegyünk a táborból. Lesz kilovaglás. Lesznek csapatjátékok. Persze, nem muszáj bennük részt venni, elvileg ez mégis csak egy lovaglókurzus, azonban... - szavait öblös, velőtrázó kürt hangja szakította félbe.

- Hiccup, figyelj... Van nálam injekció is, ha annyira rossz a helyzet, oké? Nyugi, csak... Légy természetes, ha én is képes vagyok rá, neked is menni fog - közölte vele Toothless, miközben a kérésre zsebre vágta az inhalátort, utána pedig megmutatta barátjának, hogy hova tette azt a bizonyos vészhelyzetes csomagot. - a könyékhajlatomba vagy az oldalamba kell beadni. Reméljük nem kerül rá sor...

- És... tényleg ne vedd ezt erőszakoskodásnak, ha nem akarod, nem beszélek róla... - Hiccup lélegzetvétele sóhajnak is beillett volna - ...senkinek. Ígérem. Így már jobb? - pillantott a másikra, akinek az arcába kezdett visszatérni az a kevéske szín. - El tudsz jönni az ebédlőig? Reggel óta nem ettél, rád férne legalább egy meleg leves. Ha nem eszel, a szervezeted nehezebben küzdi le a rohamokat - ezt is valahol a kórházban hallotta, hiszen eddigi életének a harmadát ott töltötte, és remélte, hogy ezzel hatni tud a barátjára. - Gobber kürtjét neked amúgy is látnod kell. Nem hinném, hogy olyan régi, mint állítja, de kétségtelenül népművészeti remekmű - mosolyodott el, mikor a másik föltápászkodott.

- Hidd el, meg se tudnál állítani az ebédlőig, farkaséhes vagyok - Toothless ezzel a kijelentéssel és egy apró mosollyal próbálta tudatni vele, hogy ne aggódjon és próbáljon meg nyugodtan, természetesen viselkedni, mert máskülönben nehéz lesz. Mindketten kiléptek a faházból, miután aláírták a kitöltendő papírt és bezárták az ajtót. Gobber már nyilván az ebédlőben volt, de Toothless még kiszúrta az utolsó, még a faházaknál ajtót záró Dragót. Hosszan kifújta a levegőt, s megpróbált jó benyomást tévő arckifejezéssel odamenni hozzá.

- Öhm... Elnézést, tanár úr, szeretném leadni még a faház papírját.

A tanár úr szinte csodálkozva fordult felé, majd mikor egy pillantást vetett a papírra, elvigyorodott.

- Ketten egy házban? Nem csodálom, ezeket én se bírnám ki - bökött az állával a zajosan az ebédlő felé igyekvő Snotlouték felé. - Na, lóduljatok, mert ha az Ingerman beelőz, ott kő kövön nem marad.

- Okkké... - Toothless elhúzta a száját, s lelépkedett arról a három lépcsőfokról, s visszasietett Hiccup mellé, s csatlakoztak a hömpölygő diáksereghez - Hát, nem is annyira vészes a fazon mint mondjátok - vonta meg a vállait a fekete hajú.

Drago a fekete ruhás fiú után pillantott. A kölyök békés határozottsága szinte meglepte a múltkori incidens után, azonban valami... valami nem volt rendben. Ezt érezte már az első pillanatban, azonban most már biztos volt benne: ezt nem a fiú különcsége okozza.

Sok gyereket tanított hasonló képességekkel, azonban egyikben sem érezte olyan erővel vibrálni azt a kétségbeesetten visszafojtott, feszülő erőt, mint ebben a sápatag, önpusztító kölyökben... egyetlen kivétellel.

Ez a kivétel pedig erősebb volt mindannyiuknál együttvéve.