5. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!

Jöhet a karóba húzás, levuduzás, bármi, amit akartok, nem állok ellen, mert az én hibám volt ez az oltári nagy csúszás, elnézést kérek mindenkitől.
Viszont hoztunk egy fejezetet, ami hála az isteneknek, jó hosszú lett, remélem ez kárpótol titeket a hosszú várakoztatásért.
Jó olvasgatást kívánunk!

~Reptile

(A rajz is saját, kérlek engedély nélkül ne másold!)

5. fejezet

Hajsza

A köd. Na igen, az egy normális tábornál bezavarná a programot, de itt, a hegyekben megszokott. Egyik nap még nyár volt, most már mindenki pulcsiban merészkedett ki, s olyan köd volt, hogy szinte szelni lehetett. A házaktól nem lehetett ellátni az istállóig se, ahol az új tanoncok, köztük Toothless is már saját maga tudott lépésben haladni a lovával, nem kellett száron vezetni, ami megnyugvás és szorongás is volt egyben. Mala, a szőke, szigorú oktató nagy nehezen szünetet rendelt el, és a diákok mind elszaladtak szusszanni egyet. Toothless is megtette volna, de a lovát se tudta visszavezetni a karámig. Elkísérte ugyan valameddig, de a box előtt sürgősen elő kellett kaparnia az inhalátort. A földre huppanva próbálta megnyugtatni magát. Remegett minden tagja, és a félelemtől egyre csökkent az esélye annak, hogy ez sikerül is...

Hiccup vasderese szinte magától fordult be a szokott helyére. A fiú gyakorlott ujjakkal szerszámozta le, amit nyugodtan tűrt; az idős állat rég megtanulta, hogy ilyenkor minél segítőkészebb, annál hamarabb vége van a procedúrának. Mikor Hiccup végzett, megveregette a ló oldalát, majd kilépett a boxból, és megindult az istálló folyosóján hátrafelé, azonban az első pillanatban látta, hogy valami nincs rendben: Toothless a földön ült, elég nyúzott állapotban, a nagy, éjszőrű ló pedig kissé értetlenül ácsorgott mellette, majd fogta magát, és belépett a nyitott boxajtón.

-Toothless! Minden rendben...?

Toothless még csak annyit se tudott mondani, hogy jól van, hisz megint arca elé emelte az inhalátort, miközben fél kézzel megkapaszkodott maga mögött egy deszkában, de képtelen volt felhúzni magát, fél centi megemelkedés után visszazuttyant a földre.

-Toothless! - Hiccup hangja remegett a rosszul palástolt kétségbeeséstől. - Toothless! - ismételte, majd leguggolt mellé. - Semmi gond, pajti, nyugodj meg, ne, nyugi. Night be tud menni abba a nyomorult boxba, de te... - fölemelte a másik által elejtett inhalátort, és a fiú arcához emelte.

Toothless így végre levegőhöz jutott, s egy kimerült pillantással próbálta tudatni vele háláját. Ha most nem jött volna... De nem gondolkozott, nem tudott gondolkozni. Csak jusson végre ehhez a nyomorult levegőhöz... Arra már nem is gondolt, hogy fog innen felkelni, hogy Hicc ne kapjon közben szívrohamot.

- Így. Jobb? - Hiccup aggodalmas arccal hajolt fölé, zöld szemeiben azonban némi megnyugvás csillant. - Megleszel, amíg rendberakom Night-ot?

Barátja bólintott párat, s átvette az inhalátort, felhúzta a térdeit, s magában számolni kezdett, hogy lelassítsa a légzését. Menni fog ez, szépen, nyugodtan. Nem lesz gond. Vagyis, remélhetőleg nem lesz több...

A fekete fríz szinte szelíden tűrte, hogy Hiccup tegye a dolgát. A tegnapi nap után Toothlessel szemben sem volt már olyan ellenséges, azonban némi tartózkodás még mindig maradt benne a fiú iránt, a gyengeség látványa azonban megzavarta.

- Jól van, pajtás - Hiccup megveregette az oldalát, majd rátolta a reteszt a box ajtajára.

- Kösz Hiccup... - Toothless gyenge hangja alig jutott el a másikig, miközben minden erejét összeszedve megpróbált felkelni a földről. Persze, hogy nem sikerült, az elkeseredettség pedig megint eluralkodott rajta.

- Ne, maradj most nyugton - Hiccup ismét leguggolt, hogy fejük egy magasságba került. - Ne erőltesd, jó? Most nem sietünk sehová. Van egy óránk ebédig, aztán pedig szabad a délután... nyugodj meg. Csak leültünk egy kicsit, ugye? - telepedett mellé, mikor a többiek is elkezdtek befelé szállingózni az istállóba. Night boxa szerencsére egyike volt a leghátsóknak, így nem voltak útban senkinek, a zöld pulcsis fiú azonban elővette a telefonját. - Ha bárki kérdezi, mondjuk macskás videókat nézünk, vagy mi? - vigyorodott el. - Mindegy, hogy hülyének néznek-e vagy sem, de most ne erőltesd meg magad. Ha nem akarsz betegnek látszani...

- Ne csinálj hülyét magadból miattam - Toothless ezt is nehezen mondta ki, miközben hátát a boxot szegélyező gerendának döntötte. Hiccup most aztán kitett magáért. Nem elég, hogy segített rajta, elvégezte helyette a feladatát, de ráadásul segít neki eltitkolni is... Senki mást nem tudna mondani itt, aki megtenné ezt érte.

- Nem csinálok hülyét. Ha nem az, akkor metált hallgatunk, vagy amit akarsz - Hiccup vigyorából sütött a keserűség.

- Teljesen mindegy, úgyse-... felköhögött. Előre hajolt, szenvedett egy ideig, aztán megint képes volt megnyugodni. Megrázta a fejét. Inkább meg se szólal.

- Nyugi, jó? Csak nyugi. Rilex - Hiccup igyekezett nem törődni a többiekkel, s csak percek múltán, mikor Toothless légzése egyenletessé vált, szólalt meg újra. - Nos?

- Felkelhetek végre? - kérdezett vissza válasz helyett a fekete hajú. Nem akarta, hogy bárkinek is eszébe jusson kérdezősködni, azt meg pláne nem, hogy egy tanár jöjjön oda hozzá.

- Leszek olyan kegyes, és megengedem, de csak ha nem töröd ki a nyakad, és nem fulladsz meg - tápászkodott fel Hiccup, majd felhúzta a barátját. - Még van időnk... visszamegyünk a házba, vagy van valami ötleted?

- Én azt hiszem, visszamegyek a faházba, jobb megelőzni a további bajokat - felelte halkan Toothless, s lassú léptekkel indult meg, hogy elhagyja az istállót. - Ja nem... Hicc nekem még van egy köröm ebéd előtt, Mala külön kihangsúlyozta, hogy a kezdőknek tart még húsz perc órát.

- Ez ostobaság volna. Meg tudjuk mondani, hogy nem vagy jól, mondjuk elrontottad a gyomrod, vagy bármi... De ha most megint rosszul lennél...

- Nem Hiccup, nem akarom kihagyni, eszem ágában sincsen. Azzal csak pikkelni fog rám - tárta szét a karjait a srác. Legszívesebben lefeküdt volna, nem is moccant volna.

- Hát, te tudod - vont vállat Hiccup, de szemében aggodalom csillant. - Maradhatok nézni az órát a karámon kívülről, vagy megleszel?

- Ahogy szeretnéd - Toothless épp, hogy csak leült, a szőke oktatójuk menten harsányan kezdte kiterelni a tanoncait, beleértve a srácot is, akinek a lova most különösen ideges volt.

Hiccup fellendült a karám korlátjára, és elhelyezkedett, hogy ne vágja a keskeny gerenda. Úgy érezte magát, mint egy karón gunnyasztó varjú, azonban nem merte magára hagyni Toothlesst. Bármi történhet...

Nem is tippelt rosszul.

- Nyugi nagyfiú, nincs semmi baj. - Toothless próbálta megnyugtatni a fekete szépséget, hiszen az egyre csak emelgette a patáit és fújtatott. Nagyon idegesnek tűnt, hiszen érezte rajta, hogy valami nem stimmel. Mala megelégelte a ló makacsságát, odacsapott egyet a vezető pálcájával, ezzel a lehető legrosszabbat téve. A ló megugrott Toothless alatt, aki a hirtelenségtől csak a sörényét tudta elkapni, azt is rosszul, s csak még jobban felhergelte az állatot. Night hátsó lábaira emelkedett, aztán rohanni kezdett, neki a fakerítésnek, amit félig átugrott, félig meg kidöntött, s néhány másodperc alatt eltűnt a ködben úszó erdőben, hátán rémült lovasával.

- Toothless..! - Hiccup úgy ugrott le a kerítésről, hogy nem törődött a bokájába nyilalló fájdalommal sem, és szélvészként az istálló felé rohant volna, ha az oktató ostorként csattanó hangja nem állítja meg.

- Állj! Mindenki vigye vissza a lovát, és itt marad! - kiáltotta Mala, miközben a saját lovára ugrott, s vágtában indult az elszabadult hátas után. Nem is beszélve a háztulajdonos férfivel, aki szintén kiváló zsoké volt

Hiccup megperdült, azonban nem állt meg. Lélekszakadva rohant be az istállóba, s izzadt ujjaival alig bírta eltolni a reteszt a boxajtón. Nem tudta, hogyan került a szerszám Furyra, azt sem, hogy mikor vezette ki az istállóból, a vasderes azonban megérezhette rajta a rémület kesernyés szagát, mert mikor az oldalába vágta a sarkát, úgy suhant, mint a kilőtt nyílvessző.

- Meg vagy te huzatva?! - hallotta maga mögül valamelyik lány hangját, talán épp Astridét, azonban most nem törődött vele. Ágak csaptak az arcába és tövisek téptek a húsába, de az aggodalom mindent elnyomott.

Night egy ideig a keményre taposott földúton haladt, azonban tisztán kivehető volt a csapás, ahol berobogott a bozótosba, s ezt csak még jobban kitaposta Mala és a gazda lova.

Fury meghőkölt ugyan, ahogy Hiccup meghúzta a kantárszárat, azonban pár lépés után befordult a sűrűbe.

- Jól van, pajtás, csak most az egyszer...

Toothless elvesztette a kontrollt. Nem mintha egyáltalán lett volna neki, de vészesen hátracsúszott a nyeregben, miközben a ló jobbra-balra cikázott... Aztán hirtelen megállt. Rémült lovasa egy kiáltással előre repült, s fájdalmas nyögésekkel legurult a meredek domboldalon. Ami megállította Nightot. Mire az aljára ért, már nem volt magánál...

Hiccup előrehajolt a nyeregben. Szinte rásimult Fury hátára, ennek ellenére így is akad pár ág, amely kishíján leseperte őt a lóról.

Néhány szűk, hajmeresztő kanyar után a csapás a meredek, nyílt hegyoldalba vezetett ki, s ahogy a fiú körülpillantott, ólmosan vágta őt fejbe a hideg kétségbeesés rémületes valósága: a tisztáson Mala állt, kezében Night kantárjával... a nyeregben azonban nem volt senki.

- Haddock, mondtam, hogy irány vissza az istállóhoz, maga hogy nem értette? - kiáltott fel hozzá ingerülten Mala, a kantárt szorongatva. Ők se találták még a fiút, hiszen Night is csak visszabattyogott követőihez.

- Toothless... meg kell találnunk őt! - lihegett Hiccup, figyelmen kívül hagyva Mala szemeinek figyelmeztető villanását.

- Épp őt keresnénk, ha nem tartana fel minket, Haddock! - Mala megint rárivallt, a háztulajdonos azonban leintette.

- Kövessük a ló útját, a fiú tapasztalatlan lovas, biztos lezuhant róla. Ha így van, az út mellett kell legyen.

Toothless eközben megemelte a fejét. Szédült, forgott vele a világ, nem is tudta hirtelen, hogy hol van. Levegőért kapott, miközben remegve és a fejét fogva ülő helyzetbe szenvedte magát. Jeges rémület volt a hatása a gondolatnak, hogy semmit nem ismer föl a környezetéből. Nem is látott tisztán, s mikor fel akart kelni a földről, vagy kétszer visszazuhant. Egyenesen járni se tudott, mintha nem is ő irányította volna lépteit, tiszta gondolatokról pedig szó sem volt. Szédelegve megindult valamerre... Csak az volt a baj, hogy rossz irányba.

- A bozótnak sérülnie kellett, még ha nincs is szem előtt - Hiccup csak remélni merte, hogy Toothless megúszta az esést komolyabb baj nélkül. - Ha a ló arról jött...

- Tudjuk Haddock! - vetette oda idegesen Mala. Érthető volt az ingerültsége, hiszen az ő felügyelete alatt tűnt el egy diák az erdőben.

Toothless mindeközben elszédelgett valami ösvényszerűséghez, s megpróbált rajta maradni, ami a jelenlegi kacsázó lépteivel nem volt egyszerű.

Hiccup kifújta a levegőt.

- Kérem, siessünk! Ki tudja, hogy...

Mala közel járt hozzá, hogy újabb kiakadással húzza az időt, de csak szótlanul megindult az ösvényen, a két lovat vezetve. Toothless már nagyon érezte, hogy le kell ülnie. Az esés fájdalmai lassan kezdtek előjönni...

Hiccup szótlanul indult meg az oktató után. Night útját letört ágak szegélyezték, azonban a csapás hirtelen véget ért... a partoldalban. A fiú elsápadt.

- De... ha itt nincs, az azt jelenti, hogy... hogy..?

Mala először hitetlenkedő, majd kétségbeesett tekintetet öltött. Nem tudta, most merre... Hogyan... Miként.. vagy mit tehetne. A diákja lezuhanhatott itt... Aztán eltűnt. A nő leszenvedte magát a meredek szakaszon, hogy újabb nyomokat találjon. - Toothless! - kiáltotta, de csak a saját hangja jött visszhangként - Toothless Fisher!

- Várjon! - Hiccup műlába ellenére meglepő fürgeséggel surrant mellé. - Ezen az ösvényen kétfelé indulhatott legfeljebb, és amekkorát zuhant, nem lehet olyan állapotban, hogy...

- Haddock. Ha már itt van, tegye hasznossá magát. Induljon lefelé, én indulok felfelé, szóljon ha megtalálta - vetette oda neki Mala, miközben saját lova mellé ügetett, s annak a hátán indult meg az ösvényen felfelé. Ha nem találja meg, iszonyú baj lesz belőle...

Hiccup behúzott nyakkal indult meg a jelzett irányba. Fury odafenn maradt a gazda gondjaira bízva, azonban valahol még örült is, hogy nem kell rá ügyelnie.

Toothless amúgy sem juthatott messzire.

Egyre távolodott a tábortól, azonban ami megnyugtató volt, sehol nem látszott vérnyom, vagy bármi, ami sérülésre utalt volna, azonban tudta, hogy barátja így sem lesz jó állapotban.

Toothless mér nagyon szédült. Azonban kitartóan lépkedett, benne volt az életösztön, hogy el kell jutnia valahová. Valakihez. Valamihez... Nyilván alig tudott előre figyelni, így nem is volt csoda, hogy megbotlott az első fa gyökerében, ami az ösvényen át kúszott, a fiú pedig hasravágódott benne. Megint képszakadás.

Hiccup rohanni kezdett. Toothless ernyedten hevert, látszott, hogyan csuklott össze, azonban mikor barátja melléje ért, nem mozdult.

- Toothless! Pajti! Pajti, hallasz engem? Kérlek, kérlek, térj magadhoz! Toothless! - hajolt fölé. Tudta, hogy nem ez a megoldás, de egyszerűen nem bírt mást tenni. Tenyerét a fiú hideg, izzadt homlokára simította, kiseperve onnan pár hajtincset, majd megpróbálta az oldalára fektetni, nem sok sikerrel.

A sápítozás elég messze elhallatszott, s hamarosan patadobogás erősödő hangja verte fel az erdő megszokott zaját. Mala olyan sebességgel ugrott le, mint életében még soha, s hamarosan már ő is tanítványa mellett térdelt. Toothless ismét kezdte érzékelni a külvilágot, ahogy azt is, hogy a hátára fordítják, és valaki pofozgatni kezdi, mire nagyon lassan és nehezen, de nyitogatni kezdte a szemeit.

-Toothless! - Hiccup arca olyan közel volt az övéhez, hogy tisztán látta a zöld és aranyszínű szemekben gyülekező könnyeket.

- Ennél most fontosabb dolgunk is van, Haddock! - Mala hangja ideges volt ugyan, de érezhetően megkönnyebbült.

Hamarosan Rider, a gazda is beérte őket, harmadikként térdelt Toothless mellé, s azonnal vizsgálgatni kezdte az életjeleit, mire a sérült valamennyire felélénkült.

- Hiccup... - nyögte, miközben oldalra döntötte, majd megint előre fordította a fejét. Meg felülni is megpróbált.

- Shhh, nyugi, ne mozogj! Minden rendben lesz! - Hiccup talán egy fél órája most volt képes először normálisan lélegezni. - Minden rendben lesz... Visszamegyünk a táborba, és lefekszel, jó? Rider úr tudni fogja, mi a teendő - fordult a gazdához, aki megvakarta a fejét.

Így is lett. Toothlesst felnyalábolták, s nem kevés szenvedéssel visszavitték a táborba. Egyetlen szerencséjük volt, hogy még mindenki ebédelt, így szinte feltűnésmentesen jutottak el a ház hátsó bejáratához, egész az orvosi szobáig, ahol Toothless először eszmélt fel annyira, hogy tiltakozni kezdjen.

- Maradj nyugton, és figyelj rám - Rider feltartotta a mutatóujját. - Kövesd a tekinteteddel, jó? Ne nézz sehová, csak az ujjamra. Rendben - emelte föl a fejét Malára pillantva. - Eddig rendben. Elég erősnek érzed magad, hogy elmeséld, mi történt pontosan? Mennyire emlékszel belőle?

Toothless egy pillanatig csak meredt maga elé, aztán nagy levegőt vett

- A ló... Rohanni kezdett, én pedig kapaszkodtam... De hirtelen... Hirtelen megállt és emlékszem, hogy előre estem, de... De semmi másra... - nyögte erőtlen szavait. - A-aztán... Megláttam Hiccupot, aztán magát...

- Hmm. Nem emlékszel semmire? Nem szédülsz? El tudsz számolni tízig? - sorolta Rider, Hiccup azonban óvatosan közelebb lépett.

- Pajti, minden re...- Mala türelmetlenül szakította félbe.

- Haddock, maga menjen ki az orvosi szobából, majd értesítjük - utasította, Toothless azonban erőn felül ülő helyzetbe szenvedte magát.

- N-ne... Ne küldje el, kérem... - motyogott kábán, de kénytelen volt hagyni az orvosnak, hogy visszafektesse.

- Tanárnő, kérem, ígérem, nem zavarok többet, de ha maradhatnék... - Hiccup arca zavarodottságot tükrözött. Maga sem tudta, hogyan buktak ki belőle a szavak, hiszen tudta, valahol tudta, hogy Toothless jó kezekben van, mégis... - Meg sem fogok szólalni, ígérem!

- Ha ennyire akar... - Rider megkockáztatott egy erőtlen kérdést, a lovasoktató gyilkos pillantása azonban beléfojtotta a szót. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ő lett volna az alkalmazott és a nő a főnöke, szemeiben félelem csillant, Hiccup azonban igyekezett a barátjára koncentrálni.

Rider elvégzett még néhány vizsgálatot, aztán sóhajtva közölte, hogy visszatérhet a faházába, de csak akkor, ha feküdni fog. Toothless azonnal elfogadta a lehetőséget, és a két tanár lekísérte őt az adott helyre, aztán pedig közölték vele, hogy lehozzák az ebédet is, ő viszont csak pihenjen. Nem kellett kétszer mondaniuk.

- Jobban érzed magad...? - hajolt fölé Hiccup. - Hozzak valamit? Vagy hagyjalak pihenni?

- Nem kell semmi, köszönöm Hicc... Csak behunyom a szemem pár percre... - érkezett a halk felelet a másiktól, miközben feje a párnába süllyedt. Alig voltak itt, ő pedig már sérülten fekszik, ez nagyszerű...

- Maradjak? - Hiccup lehalkította a hangját. - Ha bármi kell, csak szólj... itt leszek - kezével tétova mozdulatot tett, mintha meg akarta volna simítani Toothless takaróját, azonban megállt a levegőben. - Akkor... megyek... - lépett ki az ajtón, azonban alighogy becsukta maga mögött, a szúrós pillantású Malával nézett farkasszemet.

- Most az egyszer kérem Haddock, hogy maradjon mellette. Én szólok az osztályfőnöküknek. Mivel maga a szobatársa, mára felmentesül az oktatás alól, ha mellette marad - közölte vele a szőke lovasoktató , karba tett kézzel. Látszott, hogy magát hibáztatja az esetért, ám ezt nyilvánosan esze ágában sincs elismerni, illetve inkább másokon vezetné le, például Hiccupon.

- I-igenis, tanárnő... itt maradok, bár azt mondta, most inkább pihenne... - Hiccup hátrébb lépett, így majdnem megbotlott a küszöbben.

- Akkor csendben maradjon itt - közölte még vele Mala, aztán elrobogott a fehér épület felé, hogy megkeresse azt a furcsa Gobber tanár urat. Toothless ekkor már nyitott szemmel bámult az ajtó felé.

- Nagyon nem csíp téged...

- Hát... - Hiccup megtörölte a homlokát. - Annyi baj legyen... de legalább egyben vagy, és jobb, ha most nem foglalkozol vele... bár ha nem tudsz aludni, beszélgethetünk is... mondjuk jobb, ha pihensz.

- Nem fogok tudni aludni, nem vagyok az a típus... - Toothless sóhaja után nehezen az oldalára fordult, s megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy egyik fájó tagján se feküdjön.

- Akkor...? - a másik törökülésbe helyezkedett a másik ágyon. - Nem ártana kitalálni valamit Gobbernek, miért toltuk össze az ágyakat - vigyorodott el.

Toothless fekve megvonta a vállát - Én kerek perec megmondom neki, hogy miért, és baromira nem fog érdekelni a véleménye, ha megjegyzéseket tesz.

- Nem fog bántani érte... - Hiccup tétován kereste a szavakat. - Nem fog, mert... figyelj, ezt nem tőlem tudod, de szerintem ő is... szóval... érted...

- Oh... Értem. Oké. Egyébként sejtettem, de ezt meg te ne add tovább - Toothless még el is vigyorodott erre.

- Hidd el, nem fogom - Hiccup vigyora szélesen terült szét az arcán. - A párja... hm, már amennyiben szabad így nevezni... hát... - majdnem felkuncogott.

- Na, mondjad már, ne csigázz - Toothless lendítette a lábát, és oldalba bökte vele, felülni viszont nem tudott és nem is akart.

- Hát, végülis semmi különös, de... Mondjuk alkatilag hasonlít hozzá, viszont valamivel szélesebb és úgy néz ki, mint egy viking harcos valami elkúrt képregényből... Mindenesetre valami autószerelő műhelye van, és abban segít neki olykor Gobber... Amúgy a többiek nem tudom, mennyire vágják ezt, de ugye apám révén... Grumpnak hívják, és olyan is... mondjuk és is csak párszor láttam.

- Várj, apukád is az iskolában dolgozik? - kérdezett vissza a fekete hajú, miközben nagy nehezen oldalra fordult, majd lenyúlt a táskájáért, amit nem ért el, így egy ügyetlen fordulattal majdnem leesett az ágy széléről

- Hé, Toothless! - kapott utána Hiccup, mielőtt lefordult volna az ágyról, azonban mikor tudatosult benne, hogy a keze a másik derekán van, vörös arccal húzta vissza a srácot, majd maga elé bámult. - Bocsi... de ne vigéckedj, jó? Szólj, hogy mi kell, és odaadom, mert ha még össze is töröd magad, engem lenyelnek keresztben... - motyogta maga elé. - Amúgy az apám... Nem, nem dolgozik a suliban, csak régi jó barátja Gobbernek. Tudod, amolyan gyerekkori barát. Apa... Ő Stoick Haddock... tudod, a polgármester.

Toothless először szólni sem tudott. Ez Hiccupnál annyira… reflexből jött. A védelem, vigyázni valakire... És ez...

- Öhm.. Sajnos még annyira nem... Nem ismerem, mert nemrég költöztünk ide és... Izé, köszönöm, hogy megint segítettél...

- U-ugyan, nincs mit... bocs - húzta összébb magát Hiccup. - Elég nehéz eltéveszteni, ha egyszer láttad, nagy, vörös szakállú, kétméteres ember... jah, és háromszor olyan széles, mint én, de ez nem meglepő - vigyorodott el kesernyésen.

- Oh, akkor látásból ismerem... És négyszer inkább, te elég kicsi vagy... mármint, én még talán nálad is, de mindegy - Toothless most is tudott nevetni. Normál esetben ilyenkor a sarokban gubbasztott volna, de Hiccup... iszonyatosan fel tudott dobni minden pillanatot.

- Ugyan, hiszen olyan nincs is - nevette el magát Hiccup. - Nálam is kisebb? Tizenkét év felett? Ne röhögtess

- Szerintem magasabb vagy nálam, de most fel nem kelek, hogy bebizonyítsam - kuncogta Toothless, s volt valami egészen megigéző a mosolyában. Annyira... Boldog volt. Igen, ilyen, amikor tényleg, igazán boldog. Mint előző este a párnacsata alatt, na, akkor is boldog volt.

- Én pont fordítva láttam... akkor még az is lehet, hogy egymagasak vagyunk. Végülis valaki simán használna nálunk nehezebb súlyzókat - Hiccup előregörnyedt a nevetéstől, ahogy elképzelte a jelenetet.

Jó volt látni, hogy Toothless kezd kissé magához térni, a jókedve pedig Hiccupot is földobta.

Toothless úgy nevetett mellette, mint aki nem zuhant volna le az előbb egy domboldalon, és szenvedett volna azon túl még nem is egyszer. Tényleg a teljes boldogság tört fel belőle, hiszen előtte is lejátszódott a jelenet.

- Go-Gobber mondjuk, vagy... várj, vagy Drago! - Hiccupnak potyogtak a könnyei. - Ilyenkor fájok magamnak - dőlt el az ágyon, mint kocsma előtt a bicikli.

Toothless már a fejét fogta a nevetés közben, felhúzva a térdeit, ismét az oldalára fordulva. - Hicc, édes istenem, te hülye vagy! - kacagta könnyes szemekkel.

- Mi, hogy én? Te kezdted az egész súlyos izét... - Hiccup a hátán feküdt, azonban nem bírt felülni a nevetéstől, így Toothless nagy derültségére alig bírt hasrakecmeregni.

Toothless fél arca eltűnt a párnában, de amennyi látszott belőle, az sugárzott az örömből, s kipirult volt a boldogságtól és a nevetéstől. Összességében nem lehetett nem ránézni...

Hiccup mosolya szétterült az arcán. Egyszerű, békés öröm töltötte el, ahogy a másikra pillantott, aki betegen is, összetörten is, de ott volt, és beszélt, és nevetett, és... egy pillanatra átsuhant a gondolatai között valami. Hogy mi volna, ha... de nem. Úgy érezte, bármi veszélyezteti is ezt a törékeny boldogságot, a barátságukat, nem hagyhatja előtérbe kerülni. Ha Toothless nem olyan, mint ő... hát akkor nem olyan...

- Mi az? - kérdezte még mindig boldogan Toothless, letörölhetetlen mosollyal az arcán. Hiccup csak bámulta őt, hosszú másodpercekig... De ez valahogy jól tudott esni neki. Kicsit még közelebb is kúszott hozzá, ami jelen esetben... Nagyon sokat jelentett.

- Um, semmi, csak... - Hiccup szinte fölriadt. - Csak örülök, hogy... örülök, hogy jó kedved van. A baleset után féltem... de azt hiszem, nem lesz gond - vigyorodott el.

- Ja, oké... és köszönöm Hiccup. Ha te nem lennél, szerintem még mindig a sarokban ülnék és ki tudja mit csinálnék - enyhe célzással visszahúzta a karjaira a felcsúszott pulcsit, hogy elrejtse sebeit.  - Ezzel is kezdeni kéne valamit... Eltüntetni, vagy... hasonlók...

- Nincs valami krém, ami gyorsítja? Valami alapozó-cucc, amit a lányok kennek magukra? Esetleg addig a szokásos kendő?

- Öhm... Tudod, sose gondoltam eddig arra, hogy eltűntessem... De a kendő jöhet - sóhajtotta Tooth, miközben ülő helyzetbe szenvedte magát, és körbepillantott a szobában - na de hova tettem...

- A pirosat? - Hiccup felült. - Ne, maradj csak, majd én - őszintén szólva nem kételkedett a barátja elszántságában, azt azonban nem hitte volna, hogy megtartják a tagjai. - A táskádban nincs? Vagy a ruháid között?

- Nem tudom, amióta itt vagyunk nem hordtam, szóval talán a táskámban lehet - vetette fel Toothless. Meg is lepte önmagát. Szóval akkor Hiccup előtt... Nem érezte kényszernek, hogy rejtegesse.

- Adjam, vagy kutakodhatok benne? Ha nem félsz, hogy ellopom az utolsó pillecukrodat - emelte fel Hiccup két ujja között az említett édességet. - Bár simán lehet, hogy találok még... - nevette el magát, majd az ágyra dobta a táskát, és utána kecmergett.

- Nyugodtan nyúlj bele, megköszönném, ha előkerítenéd - mosolygott kimerülten Toothless, visszazuttyanva a párnára. - és... Azt is megköszönném, ha feladnád - nyújtotta felé a karját.

- Pillanat, csak megtalálom - Hiccup arca szinte eltűnt a hátizsák szájában. - Megvan! - emelte ki diadalmasan az összegyűrt, piros kendőt, majd leporolgatta. - Szerintem ebben kiborult valami morzsás - pillantott a táskára, majd Toothlessre. - Melyik karodra kéred? Ez most úgy hangzott, mint egy tetoválás...

A másik fiú elnevette magát, majd a Hiccuphoz közelebb eső, egész konkrétan a bal kezét nyújtotta - köszönöm.

- Nem túl szoros? - Hiccup megcsomózta a kendő sarkait, majd a másikra pillantott. - Jó lesz így?

- Persze, jó így. Kösz Hiccup - mosolygott rá sápatagon barátja, miközben laposakat pislogva lehunyta szemeit. Iszonyú fáradtság tört rá, a fejét szinte húzta a mélység.

Hiccup puhán elmosolyodott, ahogy a másik lélegzete lassan egyenletessé vált. Most örült, hogy itt maradhatott vele, bármilyen jó dolog volt is a lovaglás, azonban... - gondolatait halk kopogás szakította félbe, s a következő pillanatban nyílt az ajtó, és a szobába Gobber tanár úr lépett be.

- Elaludt...? - pillantott a fekete hajú fiúra, majd Hiccupra, majd intett a kezével. - Ha kijönnél egy kicsit az ajtó elé, nem zavarnánk föl.

Hiccup szótlanul felkelt, aztán hangtalanul elhagyta a faházat, óvatosan csukva be maga mögött az ajtót, és megállt osztályfőnöke mellett. Nem igazán tudta, mit mondhatna, vagy egyáltalán ő mit akarhat mondani. Talán észrevette, hogy összetolták az ágyakat? Vagy azt, hogy mennyire vigyáz ő Toothlessre...?

- Hiccup, nem foglak hosszan zavarni, csak egy kérdés: te láttad, mi történt. Mondd meg őszintén: valakinek a hibájából történt a dolog, volt felelős, vagy egyszerű baleset volt? Nyugodtan mondd meg, fiam, nem lesz ennek semmi következménye, hiszen jól van, de... - Gobber segélykérő pillantása szinte mulatságosnak hatott, azonban Hiccup komoly maradt.

- Hát... Izé... Valahogy úgy történt, hogy... Toothless lova nyugtalankodott, mert Toothless előtte egy kicsit... rosszul érezte magát, gondolom az állat megérezte. Mala pedig a helyére akarta parancsolni, de Night, a ló, akkor megbokrosodott és elszaladt. Mala azonnal ment utána. Nem hiszem, hogy tudta volna, mi lesz, ha fenyegeti a lovat. Nem láthatta rajta azt, amit korábban mi Toothlessel a karámoknál - Hiccup hosszasan magyarázott, de próbált úgy fogalmazni, hogy ne Mala jöjjön ki rosszul az ügyből. Hiszen ő is csak egy oktató, egy új oktató. Nem tudhatta, hogy az a ló alapból is ideges volt...

- Hm. Szóval azt mondod, baleset volt? Ha Toothless szeretné, szólhatok az érdekében, hogy kapjon másik lovat...

- Szerintem megverekszik vele, nem szereti, ha kivételezés tárgya lesz. Hiszi, hogy képes rá. Már majdnem megbarátkozott vele - Hiccup elég határozott volt, bár nem tudta, hogy jön ő ahhoz, hogy Toothless helyett hozzon döntéseket.

- Azért... ha gondolod, majd megkérdezem őt is, csak hát... - pillantása szinte ellágyult. - Hallottam, milyen bátran viselkedtél... Nem Malától, ő egy szót sem ejtett rólad, viszont Rider össze-vissza ömlengett, hogy milyen talpraesetten viselkedtél. Stoick nem tud ugyan a dologról, de ha beleegyezel, telefonálnék egyet, csak, hogy mind jól vagytok. Ha jól sejtem, nemigen beszéltetek az indulás óta...

- Ugyan, dehogy baj, és... Igaz, nem beszélgettünk. Ő nem hívott, én se nagyon, szóval... De tudja, hogy megérkeztem, írtam neki üzenetet - vágta zsebre a kezeit Hicc, és próbált nem a tanárára nézni. Még, hogy ő talpraesett? Még szóviccnek is rossz.... Ott habogott össze-vissza...

- Nos... akkor azt hiszem, megyek is - vakarta meg a tarkóját a tanár úr, azonban még visszafordult. - Ha Toothlessnek bármire szüksége van... csak szóljatok. Akármikor bemehetünk a faluba. Ha pedig rosszabbodna az állapota... ehh, de ne adják az istenek! - indult meg végig a házsorok között.

- Rendben. Szólni Fogunk. Majd én figyelek rá -  Hiccup még ennyit hozzátett, aztán egy sóhajjal visszatért a házba. Toothless már az oldalára hengeredve húzta a sárkánybőrt, elfoglalva ezzel Hicc fél helyét is. Ki kell mondani: mindemellett hihetetlenül aranyos volt.

Hiccup letelepedett az ágy szélére. Toothless arca most egészen kisimult, szinte gyermeki volt, ahogy a párnát ölelve, zilált hajjal békésen szuszogott. Hiccup képtelen volt nem elmosolyodni, azonban a keserűség már most a szájába kúszott: akármilyen kedves is, Toothless nem olyan, mint ő. Csak egy barát. Szinte hihetetlennek érezte, hogy néhány héttel azelőtt még gondolni sem mert arra, hogy valaha valakit jó érzéssel nevezhet a barátjának, most pedig hirtelen olyan kevés lett ez a barátság...

Nem. Toothless nem olyan. Ha nem így lenne, már rég megmondta volna...

Hiccup féltette ezt a törékeny egyensúlyt. Egyetlen barátja van, s ha megtudja, talán soha nem tud majd rá ugyanúgy tekinteni. Toothless megadta neki a lehetőséget, hogy úgy tehessen, mintha nem lenne más. Hiccup biztos volt abban, hogy jót akar vele, hogy biztonságérzetet akar adni neki, és mutatni: teljes mértékben megbízik benne, és ő ezt a fejében le is rendezte... azonban a teste mást mondott. Tétova mozdulattal simította el a másik borzas, csapzott tincseit az arcából, s mikor Toothless felsóhajtott álmában, lassan visszahúzta a kezét.

- Minden rendben lesz, pajti. Minden rendben lesz...

4. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Istenek, olyan régen volt legutóbb fejezet, sikerült úgy elhúznunk az időt, hogy megint csak ide lyukadunk ki... Szégyen ide vagy oda, ez most így sikerült, igyekszünk, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló eset, bár kétségkívül minden rutinos blogolvasó tudja, hogy a bloggerina szavára nem adunk, ha időről van szó.
 Na de vágjunk is bele, hiszen eleget vártatok a fejezetre!
Jó olvasást, nagyon reméljük, hogy tetszeni fog ^^

(a rajz UselessReptile munkája)

4. fejezet

A haldokló sárkány nem jelent veszélyt

- Ez.... Hát ilyen nincs - lihegett Hiccup, miután kellő távolságba kerültek a többiektől. Nem mert hátrapillantani, de magukon érezte Drago hideg tekintetét. - Én most vagy megőrültem, vagy... Toothless, basszus, várj már meg! - loholt az összeszorított szájjal igyekvő fiú után. - Te... te beszéltél vele...? Tud valamit, vagy látott valamit, vagy...?

- Mi a fenéről hablatyolsz itt össze vissza? Ki látott és micsodát? - torpant meg Toothless, hiszen Hiccup motyogása most tényleg érthetetlenné vált. Alapjáraton sose zavarta, de idegességében most kissé ráförmedt.

- Csak, hogy... - hallgatott el a másik, azonban a karámhoz érve lelassította a lépteit. A diákok már a rövid, aranyhajú, lovaglócsizmás oktató körül csoportosultak, aki a kezében tartott paksamétáról a lovakat osztotta be.

- Aki tudja, melyik lóhoz tartozik, bemehet az istállóba. Páronként lesztek beosztva, egy kezdő és egy haladó - fordult az újonnan érkezettek felé. - Figyeljetek, mert nem mondom el még egyszer! - Hiccup gyomra összerándult a zöld szemek jeges pillantásaitól.

- Ő is új ember - suttogott.

- Ride, te Záporon lovagolsz, mint mindig - a lány üdvözült arccal libegett el a boxok felé.

- Te... tudsz lovagolni? - kérdezte Toothless, Hiccupra sandítva, majd a patások felé pillantva, miközben egy alsóbb éves lány szinte lerohant egy Sirina nevű, gyönyörű lovat. Bizonyára már ő is profi... Ahogy itt mindenki, őt kivéve.

- Hát... sosem voltam valami nagy tehetség, de... kedvelem a lovakat, és ez általában kölcsönös. Oké, kivétel mindig akad... Avokádó? Ez meg milyen név?

- Szerintem aranyos - Toothless a kerítésnek vetette a hátát, s észre se vette, hogy egy felnyergelt ló odasettenkedett hozzá, és bő nyállal végignyalt az arcát. A srác majdnem felborult.

Hiccup a szájára szorította a kezét, hogy ne nevessen föl hangosan, a következő pillanatban azonban a kétségbeesett lovászfiú jöttére kissé összekapta magát.

- Mi van, megint kitört? Mintha be se törték volna - bosszankodott a szőke oktató, a fiú azonban nem válaszolt. Hiccup csak most látta, hogy ő volt az, aki a reggelinél egy másik lóra panaszkodott. - Ez a dög a Barf névre hallgat - közölte a szőke, majd belelapozott a papírjai közé. - Még szinte csikó, elég virgonc, ha szabad így fogalmazzak, de bízom benne, hogy Ruffnut Thorston meg tudja majd ülni.

A lovaglóruhás fiú egy pillanatig meglepetten bámult hol Barfra, hol Toothlessre, majd kényszeredetten elmosolyodott, mikor az átnyújtotta neki a ló nyakából lelógó kantárszárat.

A lovat elvezette a sötétzöld szemű, vissza a szőke nőhöz, aki szigorú pillantást vetett feléjük - ajaj, most mi jövünk... - súgta oda észrevétlenül Hiccupnak Toothless.

- Toothless Fisher - a nő mintha a gondolataiba látott volna. - Night. Astrid Hofferson, Nadder. Snotlout Jorgenson, Nightmare. Trixi Holgerson, Avokádó. Hiccup Haddock... Fury. A lovak nevei fent vannak a boxokon.

A diákok egy pillanatra összenéztek, aztán elindultak az istálló felé. Lépteikre a lovak mozgolódni kezdtek a karámokban. Toothless ezt a Nightot kereste, és már igencsak eltávolodott a többiektől. Sok üres karám után végre rátalált a "jószágra", aki a nagy "szeretetrohama" közben majdnem leharapta a fiú fülét. Épp, hogy időben ugrott el tőle - oké, szóval te vagy Night... pompás...

A ló felhorkant. Éjfekete szőrén tompán csillogott a beszűrődő fény, hosszú, hullámos sörényébe szalmaszálak akadtak.

- Eléggé bizalmatlan az idegenekkel... fríz ló, azt hiszem, illik hozzád - állt meg mögötte a lovaglóruhás fiú. - De ha egyszer sikerül elnyerned a bizalmát, keresve sem találhatnál jobb hátast, igaz, öreg? - vakargatta meg az állat homlokát, aki Toothless legnagyobb meglepetésére békésen tűrte.

- Igen, az feltűnt... - mormogta az orra elé Toothless. - Mármint, az a baj, hogy én még életemben nem ültem ám lóháton és hát gondolom megérzi a félelmet. Nem mintha félnék, csak...

- Hát... nem csak ezen múlik. Ha kerülöd a hirtelen mozdulatokat... meg... Mala majd biztosan segít abban, hogyan nyerd el a bizalmát, de nyugi, nem olyan kemény ő, mint ahogy mutatja magát, csak kóstolgat téged...

- Glider! - szűrődött be valahonnan az oktató hangja. - Glider! Hol a bánatban vagy ilyenkor?

- Mennem kell - indult meg a fiú az ajtó felé, azonban még hátrapillantott. - De ha segítség kéne, szólhatsz nekem is...

- Kösz, megleszek, tényleg. - Toothless hangjában több volt az önbizalom, mint a lelkében. Ismét a ló karámja felé lépett, s kezét óvatosan a zár felé nyújtotta, mire az állat pördült egyet, s páros hátsó lábakkal az ajtó felé rúgott. - haver, ez így nagyon nem lesz jó, légyszi nyugodj meg, oké?... Oké?...

A ló megfordult. Okos, fekete szemeit a fiúra függesztette, s csak a szeme fehérje villogott, ahogy hátracsapta a fülét és halkan, mintegy figyelmeztetésül fújt egyet.

- Nyugodj meg... Nem akarlak bántani... Csak egy szerencsétlen kisdiák vagyok, aki életében nem volt még ilyen közel egy lóhoz és öh... Nagyon örülnék, ha kicsit megkönnyítenéd a dolgomat, úgy hamarabb túl leszünk ezen az egészen... - sorolta Toothless, reménykedve lépve egyet a karám és az ajtó felé.

- Nem meglepő, hogy nem kedvel téged - a mély, rekedt hangra szinte megperdült. - Legalább úgy fél tőled, mint te tőle... érzi rajtad a sárkányerejűek szagát - Drago arckifejezéséből lehetetlen volt eldönteni, hogy sajnálkozik vagy gúnyolódik.

Toothless majdnem az ajtónak hátrált döbbenetében, csak a dühös nyihogás állította meg. - Micsoda? Milyenerejűek? Nem tudom, hogy miről beszél a tanár úr de... Én nem akarom bántani, és próbáltam megbarátkozni vele, ennyi. Én...

Drago szinte szánakozó pillantást vetett rá, majd elnevette magát.

- Ohhohó, ugyan, dehogy! Nem akarod te bántani, csak éppen retteg tőled... egy sárkányerejű, aki elfojtja az erejét, mily meglepő... mondd, mi bajotok van ezzel? - hallgatott el. A beszűrődő napfényben aranyszínű porszemek kavarogtak. - A sárkányerejűeknek, akiket valaha ismertem, legalább a fele ugyanezt csinálta, és kevésnek lett jó vége, elhiheted. Vagy ők őrültek bele, vagy a környezetük nem bírta tovább. Ezt akarod, sárkánykölyök?

Toothless csak állt, tátogott, s nagy szemekkel meredt a kémiatanárára. Sose volt szó arról, hogy ő mit tud, hogy képességei vannak, amiket kizárt az életéből. Nem mondta soha senkinek, megpróbálták neki megtanítani, hogyan kell elfojtani (már amennyire lehetséges volt befolyásolni). De az, hogy egy külső szemlélő így az arcába vágja... - Nem vagyok sárkányerejű, tanár úr... - ez volt a végszava, miközben próbálta fékezni az indulatait. A düh és a félelem sok mindent előcsalhatnak belőle... És ezt nagyon nem akarta. Félt a létezésétől, így ilyenkor sokat segített, ha vett egy nagy levegőt, de ezen a forró nyári napon egy lószagú istállóban kevés esély volt erre. Halkan felköhögött, a szája elé kapta a tenyerét. Csak most ne legyen semmi.. Csak most ne....

- Elég sokan mondják ezt... nem jó ötlet. Belülről perzsel fel, hát nem érzed az erejét? Ha visszafojtod, halálra ítéled magad. A tüdőtöket nem erre tervezték, nem erre a megerőltetésre... nem te vagy az egyetlen, aki elfojtja és beleroppan. Ha attól félsz, tőlem nem tudják meg - bökött állával az istálló ajtaja felé, majd Toothlessre pillantott, és elhúzta a száját, ami nála a vigyorgást jelentette. - De ha valaha beszélni akarnál róla... Én ott leszek.

Az istálló hátsó ajtaja becsapódott. Toothless egyedül maradt.

Válaszolni akart, visszavágni... Ő nem gyenge, ő képes egyedül végigmenni a maga útján. Azt hitte, gyűlöletet fog kapni. Megvetést, attól a tanártól, akivel az első öt percben sikerült összevesznie... De nem. - nincs szükségem segítségre... - lihegte, nehezen véve a levegőt.

A ló halkan fújt egyet. Mintha megérzett volna valamit a másik kétségbeeséséből, óvatos dobbanásokkal a box ajtajához lépett, és bizalmatlanul beleszimatolt a törékeny, furcsa ember-lény felől áradó levegőbe.

Toothless felpillantott a most már sokkal nyugodtabb jószágra. Próbált nyugalmat erőltetni a hangjába és úgy önmagába is - hé... szia... Nem... nem foglak bántani... Megengeded? - kezét lassan az állat feje felé nyújtotta, remélve, hogy engedi a simogatást. Az már fél siker lenne.

A ló megdermedt, ahogy a fiú hűvös ujjai selymes, fekete homlokához simultak. Mozdulatlanná merevedve tűrte, hogy a reszkető kéz végigsimítson a sörényétől egészen a csaknem puha, hamvas orráig, majd lassan elhúzta a fejét. Nem harapott. Nem nyerített, vicsorgott, nem sunyta le a füleit. Ez a fiú haldoklott. A haldokló sárkányok pedig nem veszélyesek.

***

A barna, földes pályán a nyári nap hevében aranyló porfelhő szállt a körbe-körbe ügető lovak nyomában. Hiccup megveregette barátságos vasderesének az oldalát, mire az állat jókedvűen felhorkantott.

- Könnyű ügetés! - hallotta a szőke oktató hangját a porfelhőn át, ő pedig fölemelkedett a nyeregben. Teste meglepően hamar átvette a ló járásának ritmusát, izmai azonban nem voltak éppen edzésben. Máris érezte, ahogy húzódnak a combjai, azonban igyekezett nem törődni vele.

Valahol az egyik körkarámban Toothless próbálkozott, amennyire Hiccup látta, futószárral gyakorolta az egyszerű lépést a lovaglóruhás fiúval, aki, úgy tűnt, egyike azon keveseknek, aki mintha észre sem vette volna Toothless külsejét.

Nem volt egyszerű megtanulni lóháton maradni. Toothless újra és újra azon kapta magát, hogy ellentétesen hintázik, mint ahogy kéne. Szinte mint aki öntudatlanul szabotálni akarja a nehezen megszerzett bizalmat közte és Night közt. Újra és újra bocsánatot kért a lótól, mikor valamit rosszul csinált, s az egész edzés végére úgy érezte, leszakadnak a lábai. Erről viszont nem mert panaszkodni Hiccupnak, még a vacsoránál se.

A többieket elnézve elég jól el lehetett különíteni azokat, akiknek volt fogalmuk a lovaglásról azoktól, akik most ültek először lóháton: egyesek begörbített háttal, óvatosan ereszkedtek a padokra, Hiccup pedig egyiken-másikon jót vigyorgott. Nem sokkal mellettük a tegnapi végzősök csapata zajongott, bár lényegesen kisebb beleéléssel, mint máskor.

Toothless nem elég, hogy nem panaszkodott, de szótlan is volt. Eltűnt, beleolvadt a diáksereg zsibogásába, és csak alig nyúlt az ételhez. Félt, ha most akár egy kanállal is enne az igencsak csábító raguból, biztos, hogy rókázással töltené az estét.

- Hogy érzed magad? - Hiccup szavaiban aggodalom érződött. Nem akarta, hogy megismétlődjön Toothless tegnapi rosszulléte, azonban tudta, hogy őt is idegesítené, ha valaki folyton az egészségi állapotát lesi a hipochondria minden tünetét egyszerre produkálva.

- Megvagyok kösz... Csak elfáradtam, és egy kicsit izomlázam van. De nincs semmi baj, nyugi... Az nem ilyen, amikor baj van... - sóhajtotta kimerülten a srác, végül mégis megpróbálta megenni legalább a salátát.

A szomszéd asztal felbolydult. Mikor Hiccup arrafelé fordult, a kék hajú, nevetéstől kipirult arcú Stormfly-t pillantotta meg elsőként.

- Tényleg Killernek hívják, bár nem azért, mert olyan veszélyes volna... - hallotta Eret hangját, amire elfintorodott. A Killer névre keresztelt termetes, hordóhasú pej inkább volt önfejű, mint okos, ám a neve eredete máig ismeretlen maradt Hiccup számára. - Tuti valami elszállt agyú kölyök nevezte el, aki két disney-mese között regisztrált a World of tanksre...

- Legyen inkább Painkiller? - Stormfly nevetése mintha enyhített volna a társaság iránt érzett ellenszenvén.

Toothless is feléjük pillantott, de csak egy másodperc erejéig. Utána szó nélkül felállt az asztaltól, kivitte a szinte érintetlen vacsoráját, s elindult a kijárat felé. Már sötétedett odakint, ő pedig szerette a sötétet. Valahogy... Otthon volt benne. Csak azzal nem számolt, hogy a ház teraszán, majdnem nekimegy Dragonak. - Oh... Elnézést.. - csak eztán ugrott be neki a délutáni csevegésük....

- Eredj csak - a tanár a sötétségbe olvadó fiú után pillantott. Valahol meg tudta érteni, hogy szívesebben van egyedül, mint odabent a zajos, idegesítő társaságban, hiszen ő is emiatt jött ki... meg persze dohányozni.

A kiszűrődő fényben lebegő lágy cigarettafüst minden alkalommal a sárkányokat juttatta az eszébe, kesernyés illata pedig egyszerűen jól esett. Amióta az eszét tudta, csinálta, és nem is tervezte abbahagyni. Ez az ő része volt. Kifújta a füstöt a csillagok felé, majd elnyomta a csikket.

Toothless nem a faházak felé, hanem a lovak futtatójához ment. Nekitámaszkodott a kerítésnek, s csak csendesen figyelte az üres pályát. Itt végre csend volt, semmi nyüzsgés...

Orra megtelt a legelők buja földillatával, s az éjszaka neszei ismerősek voltak, szinte barátságosak. Arcán érezte a langyos szellő lágy áramlását, amelyek illatokat hoztak felé: az istállók édeskés bűzét, a lovak élő, meleg páráját, a tölgyerdők fanyar cserszagát és a fenyvesek ragacsos gyantaillatát, amelyek összekeveredtek az orrában. Jó szag volt ez. Élő szag. A csillagok hűvös harmatot szitáltak a fűszálakra, s inkább érezte, mint látta, hogy nesztelen szárnyakkal gyöngybagoly szállt el felette az erdők felé. Ujjai a karám érdes, hűs korlátjára simultak, ahogy lassan szinte beleolvadt az éjszakába. Szinte itta magába, belélegezte a lágyan örvénylő sötétséget, s már-már erősnek érezte magát tőle. A fűben surranó, ismerős léptekre puhán elmosolyodott, és csak akkor nézett fel, mikor Hiccup megállt mellette.

- Toothless...?

- Hiccup... Bocs, hogy itt hagytalak csak... Kezdett fülledt lenni a levegő... Gondoltam kijövök egy kicsit a friss levegőre. - magyarázkodott Toothless, miközben sápadt tekintete a sötét erdő felé fordult. Csak a Hold fényében lehetett kivenni a vonásait.

- Ugyan, semmi gond - Hiccup halk sóhajjal könyökölt a karám gerendájára. - Csak gondoltam, kijövök, ha már... de mindegy is. Dragóval találkoztál, vagy nagyobb szerencséd volt?

- Találkoztam, de nem szólt semmit. Szerencse. Nem nagyon köti le őt, hogy mit csinálnak a diákok, ahogy látom. Csak úgy van, előre hátra lófrál a táborban, gondolom osztja a figyelmeztetőket a rosszaknak, aztán kész, neki ez a nyaralás. Aztán meg vissza a suliba pótvizsgáztatni, szerintem azt jobban fogja élvezni, mint ezt a három hetet - Toothless ezt a feltételezést úgy mondta, mintha pontosan tudná.

- Ugyan, nem ismered őt - Hiccup belevigyorgott a sötétbe. - Eddig lovasórák voltak, meg az elalvási ereszd el a hajam a kicsikkel, mint mindig, de ha jól sejtem, lesznek olyan programpontok, amiket jobban fog nálunk élvezni...

- Mint például? - Toothless arcán látszott a kíváncsiság. Azon kívül, hogy kíváncsi volt, egy kicsit el is gondolkozott. Remélhetőleg semmi olyan nem lesz, ahol könnyű megszégyenülni, mert akkor ő itt és most el is kaparhatja magát.

- Hmm... az elmúlt években választható volt az éjjeli túra, esetleg gerillaharc, ezek persze a környező erdőkben... számháború inkább a kicsiknek van, az is a tábor területén belül, szóval... de a másik kettő...

- Érdekesen hangzik - Toothless elvigyorodott, hiszen ami éjjel történik, őt felpörgeti. Szereti a sötétet, a baglyok huhogását, és úgy érzi, ekkor van igazán elemében. - Ez az éjjeli túra nagyon jól hangzik, szívesen beneveznék rá. - vigyorgott Hiccup felé.

- Felőlem mehetünk - nevette el magát a másik. - Ezen nem kötelező részt venni, és őszintén szólva eddig nem mertem bevállalni, mert...

- Ha nem akarsz jönni nem muszáj. Nem foglak kötelezni semmire Hicc, de tényleg - Toothless hangjában benne volt, hogy ezt komolyan is gondolja. Elbóklászik ő egyedül az erdőben.

- Nem, nem azért... viszont... az a helyzet, hogy oda nemigen mertem egyedül elmenni. Mindenki visz magával valakit, akivel összetartanak, bármi történjék is, egyedül viszont csak Snotlout szívatott volna agyon. Ami mondjuk... éjszaka az erdőben nem a legjobb módja az izgalmak fokozásának.

- Oh... Értem. Nos, ha mégis eljönnél, garantálom, hogy mi jobban fogunk szórakozni, mint az a takonygombóc - dörzsölte össze a tenyereit Toothless. Ő is tudott ijesztő és gonosz lenni. Oh, de még mennyire... - Egyre jobban várom ezt a kirándulást.

- Mondtam én egy szóval is, hogy idén ne próbálnám meg? - Hiccup szemei zölden villantak, mintha megérezte volna a másik gondolatait. - Persze érdemes úgy csinálni, hogy balesetnek tűnjön... - nevetett fel, mikor Toothless oldalba bökte. - Naaa! Nem megyünk be? Kezd hűvös lenni...

Toothless még nevetett egy sort, majd zsebre dugta a kezeit - oké, oké menjünk.

Átcaplattak a füvön, vissza a faházakhoz vezető, kitaposott útra. Szinte még senki nem tért vissza a saját kis zugába, mindössze néhány alsóbbéves lányvihogás szűrődött ki egyik, vagy másik házikóból.

- Amúgy ma nem volt gond semmivel? Mármint... nem kellett az inhalátor, meg semmi?

- Nem, nem kellett. Ha visszamentünk, beveszem az esti gyógyszert és reggelig ezzel kiküszöböltem a dolgot, nem lesz semmi baj. És... kösz, hogy kérdezted. Rendes vagy, Hiccup  - Toothless mosolya most is valódi volt. Soha senki nem törődött még vele ennyire.

- Ugyan - vakarta meg a tarkóját a másik. - Csak... csak nem akarom, hogy rosszul légy, nameg... úgysem szólnál - mosolyodott el fanyarul, azonban ahogy elhaladtak az egyik faház mellett, meghőkölt, mert csak az utolsó pillanatban vette észre a küszöbön ülő, sötét ruhás lányt, akinek a sötétben csak a szeme fehérje villogott. - Uh... - magán érezte a tekintetét, ahogy elhaladtak a ház mögött, egészen addig, amíg a saját házuk küszöbére nem értek. - Huh... azért ez néha elég para...

Toothless halkan kuncogott egy sort. Ő valamiért látta előre, ahogy sok mindent. Számára a teljes sötétség nem létezett. Miután beérte a házba, első dolguk volt szellőztetni, illetve a fekete hajú gyorsan legyűrte a gyógyszereket.

- Amúgy... - Hiccup hangja megremegett. - Amit mondtam reggel... hogy... tudod, ha akarod, tényleg... tényleg szólj csak nyugodtan, ha bármi feszélyez. Ha zavar a dolog, elfordulok én, vagy kimegyek addig, amíg mondjuk öltözöl, és ha az alvás...

- Ide figyelj, Hiccup. Én is mondtam neked valamit reggel. Mégpedig azt, hogy egyszerűen nem zavar, és kész. Akkor se érezném magam feszélyezve, ha egy szál túró rudiban sétálgatnál a szobában, érted? És tudod mit? Szóval szerinted engem zavar az egy szobában alvás? Akkor ezt figyeld - s ezzel az egymás mellett felállított emeletes ágyakhoz ment, és egy kissé szenvedős mozdulattal összetolta a kettőt, utána pedig az ágyneműjét és a pizsamáját is a Hiccel most már közvetlen szomszédos alsó ágyra pakolta, aztán lazán hozzáfogott, hogy pizsamát vegyen.

Hiccup egy pillanatig kimeredt szemmel bámult rá, majd megköszörülte a torkát.

- Hát... ahogy gondolod... de... bizto...

- HICCUP! - és repült a párna.

- Héj! Oké, oké, befogom, jó? Hallod, meg sem szólalok - nevette el magát, és fölemelte a párnát, mintha lecsapni készült volna vele. - Na de te kezdted a háborút!

- Szóval ezt vegyem kihívásnak? - Toothless vigyorogva térdre emelkedett az ágyban, s ő is felkapta a párnáját. hamarosan tollak repkedtek mindenhol, miközben a két barát alaposan elpáholta egymást párnákkal, takarókkal, lepedőkkel, és talán még néhány pillecukor is repült, ami az egyikük táskájából került elő.

- Ez meg honnan jött? - emelte föl az egyiket Hiccup, majd bekapta. - Te ilyeneket tartasz a táskádban, én pedig még nem loptam el? Nem vagyok formában... héj! - hangja nyögésbe fulladt, mert Toothless letámadta az arcába nyomott párnával.

- Kóstold meg a párnát is! - Toothless annyira elemében volt, hogy miközben legyűrte a srácot párnacsatában, a fél zacskó pillecukrot is benyomta, aztán békésen visszaült a helyére, mintha mi se történt volna.

- Most meg úgy ülsz ott, mint egy fogatlan poronty az etetőszékben - kászálódott elő Hiccup a takarók és párnák alól. - Tisztára, mint egy hörcsög - vigyorodott el a másik ártatlan, zöld pillantásai és teletömött pofazacskói láttán, majd feléje kapott. - Hé, hagyj nekem is!

- Bofi, megeffem! - nyögte ki Toothless, de ez annyira rosszul sikerült, hogy a saját hangján elnevette magát, és mindkét tenyerét a szájára tapasztotta, hogy a nevetéstől ne essenek ki a szájából, s megpróbálta minél hamarabb lenyelni.

Hiccup az oldalát fogta a nevetéstől.

- Az a hang... az a hang... - kapkodott levegő után, majd kiterült, mint a gyalogbéka. - Pillecukorral gyilkolsz... van rosszabb módja is a halálnak - nevette el magát ismét.

Toothless nem bírta tovább, amint sikerült benyomnia azt az eszméletlen mennyiségű édességet, ő is elborult a nevetéstől. Percekig nem is tudtak egymáshoz szólni, annyira rázta őket a kacagás.

Végül Hiccup ült föl elsőként, majd körülpillantott az enyhén csatatérre emlékeztető szobában.

- Nah... most el lehetne lőni az ,,ezekben a párnákban fiókák vannak" szöveget, de remélem, a szemetest nem ellenőrzik...

- Heheh... Na jó, ha fel tudok kelni attól az eszméletlen mennyiségű pillecukortól, akkor segítek elpakolni - Toothless feje félig lelógott az ágyról, valamiért mégis kényelmesen feküdt. Nem is emlékezett rá, mikor szórakozott utoljára ennyire jól.

- Akkor legalább a másik lepedőt szedd ki magad alól, különben beágyazlak - nevetett Hiccup, majd az egyiket egy mozdulattal Toothlessre borította. - Visszük a halottakaaaat...! Hozzátok a halottakaaaat!*

- Ne már! - a srác alig tudta kivergődni magát az ágynemű közül, s mikor végre sikerült, egy centit se látott az arcába forduló hajtömegtől, amitől a falnak ment. Ettől viszont csak még jobban nevetni kezdett.

- Mi se vagyunk normálisak - nyögött fel Hiccup, majd végigdőlt az úgy-ahogy elrendezett ágyon. - Na?

- Mi na? - kérdezett vissza a könnyeit törölgetve szobatársa, miközben a táskájába pakolta a megmaradt három szemet tartalmazó pillecukros zacskót, hogy aztán megint előhalássza, és szó nélkül Hiccupnak nyújtsa.

- Azt hittem, fellebbezni akarsz a halottá nyilvánításod ellen, de akkor maradhatsz zombi - tekerte be magát a takaróba a másik. - Én majd leszek múmia.

- De akkor ki kéne húznom az agyad az orrodon át - Tooth még be is mutatta a mozdulatot egy légmúmián (ha egyáltalán létezik ilyesmi), majd a jellegzetes zombi Jacko léptekkel eljutott az ágyig, ahová beborult, s bekuckolta magát a takaró alá. Csak eztán vette elő a telefonját, amire egész nap nem nézett rá. - Atyaég... Harmincnégy nem fogadott hívás anyámtól....

- A-anyádtól? Mármint... - Hiccup felkönyökölt.

- Igen, a nevelőm... Ma már nem hívom vissza, de ha holnap megteszem, ne csodálkozz, mikor eldobom a telefont, kicsit üvölteni fog, meg hogy azt hitte, hogy ide se értem, mert hát... nem hívtam, amióta megérkeztünk - vonta meg a vállait Toothless, aztán lehalkította a mobilt, s az asztalra csúsztatta, aztán a lámpát is leoltotta.

- Akkor... Jó éjt...? - Hiccup összébb húzta magát.

- Jó éjt Hiccup. - még mindig az a nyugodt hang, az a semmi félelem, gátlás, undor, megkülönböztetés, amit ilyenkor egy normális embertől várunk. Semmi. Egyszerű nyugalom, kedves mosoly, és egy olyan fészkelődés, mintha már évek óta ismernék egymást. Toothless rárakott egy lapáttal a bizalom-dologra, hogy egyenesen hasra feküdt. És még most is ott van az a mozdulatlan víztükörszerű megnyugvás és... a mosoly. Mosolyogva próbál elaludni. És ez most igazi.

*Gyalog galopp