2. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok! :)
Itt vagyunk az új résszel, reméljük, mindenkinek tetszeni fog, jó olvasgatást kívánunk!



~Flake rajza, kérlek, engedély nélkül ne másold!~

2. fejezet

Hegyen völgyön át

A diákok számára örökkévalóság, Toothlessnek viszont szinte csak egy pillanat volt az utolsó hét a nyári szünet előtt. Próbálta megjegyezni a tanárokat, nem sok sikerrel, az osztálytársaival pedig még nagyobb gondban volt. Ugyan nem sokszor beszélt velük, ám amikor mégis megkísérelte, rendszeresen összekeverte Ruffnutot Tuffnuttal, Astridot Stormfly-jal, és még napestig lehetne sorolni. Hiccupnak viszont nem volt igaza, Toothless ugyanis mellette maradt, mint a padtársa. Egy kedves, ám kevésbé beszédes padtárs, de padtárs. Többnyire a suliról esett szó köztük, illetve néha a közelgő táborról, amit már mindketten vártak. Egyre több apró információ került elő: mint például, hogy faházakban fognak lakni, egy tanya, egy erdő, és egy tó mellett, lesznek szabad óráik, lovasoktatás és mellette még mindenkinek egy választható szakkör, és a rajz is köztük volt. Mindketten azonnal tudták, hogy arra fognak pályázni, hátha tanulnak is valami érdekes technikát.

A nyári szünet első hétfőjén pedig minden táborba igyekező diák az iskola előtt gyűlt össze, hajnali hatkor. A bőröndök kupacokban álltak, miközben az álmos fiatalok hol egymással társalogtak, hol a suli kerítésének kőperemére ültek, azzal a tudattal, hogy vagy egy-másfél órát a buszon is ülni fognak. Toothless direkt előbb ment ki, gyalog vonszolva át a bőröndjét a salakos utcákon a falu egyik végéből a másikig. A drasztikusan gyors költözködés miatt kellett azonnali hatállyal átparkolnia ehhez az iskolához, még az utolsó hétre is, és mivel még nem ismerte annyira új otthonát, hajlamos volt eltévedni, ez által esetlegesen lekésni az iskolabuszt. Hogy ezt a lehetőséget kiküszöbölje, fél órával előbb indult, és épp olyan hamar is ért oda, szóval maradt a padkán ücsörgés a bőrönd mellett.

Mikor Hiccup megpillantotta a fekete ruhás, egykedvűen ücsörgő Toothlesst, halványan elvigyorodott.

- Mióta vársz? - telepedett le melléje.

- Úgy fél órája, kicsit korábban indultam - felelte a fekete hajú srác, majd megkínálta elméletileges barátját a táskából előhalászott csokival.

- Ne, edd meg te - hárította el Hiccup az enyhén megolvadt ,,ajándékot". - Rád fér - mosolya kesernyés volt, ahogy most a saját száján csúszott ki az általa is oly gyakran hallott klisé. Barna, szinte gömbölyűre tömött táskájának támaszkodott, majd kissé féloldalasan a másikra sandított, de Toothless megelőzte.

- Nem igazán vagyok éhes, szóval... – Toothless  egy bánatosnak esetlegesen mondható sóhajjal eltette a csokit. A meleg ellenére vékony, hosszú ujjú fekete pulcsiban volt, hosszú farmerban, s kezén most is ott volt a piros kendő.

- Nem fősz meg? - pillantott rajta végig Hiccup, annak ellenére, hogy az ő öltözete sem volt sokkal lengébb, csupán a barnás pulóverét kötötte a derekára.

A résztvevők lassan gyülekeztek a buszmegálló környékén. Hiccup észrevette pár osztálytársukat, Astridot és Stormfly-t, Snotloutot, ám rajtuk kívül sokan jöttek más osztályokból is. Az alattuk járó lányok egy csoportja nem sokkal mellettük pusmogott olykor fel-felbuggyanó kacagással, a fiú fölismerte köztük azt is, amelyik a múltkor jóformán elgázolta.  Valamivel odébb néhány kóbor végzős értékelte ki az alig pár napja befejeződött érettségi feladatait, néhány fiú egy zajosabb csapatba verődve heccelte az arra vevő alsóbbéveseket. Astrid ugyan némi távolságtartással kezelte őket, Stormfly azonban, úgy tűnt, élvezi a társaságukat. Hiccup elmosolyodott. Kedvelte az örökké vidám, kék hajú lányt, aki egyike volt azon keveseknek, akik nem viselkedtek vele ellenségesen. Egyszerűen úgy tűnt, mindenkit kedvel, legyen az tanár vagy diák. A páros veszedelmesebb felének Astrid bizonyult, akibe megtévesztően rózsaszín, kerek arca, szőke haja és már-már kislányos termete ellenére jó adag agresszió és elszántság szorult, amit jellemzően Snotlout hozott elő belőle hangos visítás kíséretében.

- Mi? - Toothless felkapta fejét a mélázásából. - Ja, öhm, izé, nem, nem, már megszoktam. Jó ez így. - intette le, s még egy halvány mosolyt is erőltetett az arcára. Megszokta, ez még igaz is volt. De a világ minden kincséért se tűrte volna fel a ruhája ujját.

 Hiccup éppen válaszolni készült, a következő pillanatban azonban megfagyott benne a vér... Mert ebben a pillanatban meglátta a sarkon beforduló Dragót.

- Istenek... ha ő is ott lesz... - néhány másodpercig meredten bámulta a komótosan közeledő kémia-, fizika- és informatikatanárt, majd a kezébe temette az arcát. - Ha ő is ott lesz... - mikor fölemelte a fejét, arcán sápadtan terült szét a kétségbeesés.

- Na ne... Ezt nem hiszem el, ilyen nincs a világon - Toothless se volt különb, ő is ledöbbent, hogy  pont ez a fickó jön a... Nem! Az lehetetlen! Biztos... Biztos van erre ésszerű magyarázat!  - Hiccup, figyelj, lehet, hogy csak a suliba jön! Tudod,  a tanárok néha bejárnak, mert van még feladatuk, papírok kitöltése, és a többi vacak tudod... - próbálta élesztegetni a srácot maga mellett. - Mármint... nem hiszem, hogy pont őneki lenne kedve lovastáborba jönni, annyi más tanár van aki szívesen csatlakozna a...

Hiccup csüggedten rázta meg a fejét. A tanár hátán megpakolt túratáska egyensúlyozott, ám mintha meg sem érzete volna a súlyát. Drago anélkül, hogy a fiúkra akár egy pillantást vetett volna, megindult az időközben szintén befutott Gobber tanár úr felé, hűvös biccentéssel üdvözölve a végzőseit.

- Vajon mikor jön a b... jahh - Hiccup föltápászkodott a padkáról a kanyarba épp beforduló buszt megpillantva, majd Toothless felé nyújtotta a kezét.

- Érzem, hogy ez egy emlékezetes kirándulás lesz... - bólogatott Toothless, elfogadva a segítő kezet, s leporolta a nadrágját. A busz pedig hamarosan lefékezett a suli előtt, kinyíltak az alsó ajtók, s a diákok elkezdték bepakolni a csomagjaikat. Hiccup és Toothless elég hamar el tudták helyezni a bőröndjeiket, így máris felmászhattak a járgányra, ülőhelyet keresni. A busz közepe táján találtak két üres széket egymás mellett, Toothless pedig bepattant az ablak mellé.

- Na, már csak ez hiányzott... - sóhajtott fel a másik, mikor nem sokkal utánuk az előttük levő két négyszékes helyet a végzős fiúk csapata foglalta be. A leghangosabbnak egy magas, copfos srác bizonyult, aki első pillantásra meglehetősen ellenszenvesnek tűnt Hiccup számára, azonban nem sok lehetősége maradt vele foglalkozni, mert a következő pillanatban alsóbbéves lányok robbantak be csivitelve az első ajtón, és pusztító áradatként söpörtek végig a buszon a hátsó széksorok felé.

- Ők a végzősök, ugye? Nagyszerű... - mutatott előre Toothless, de sajnos túl hangosnak bizonyult a suttogása is, hisz ezzel felhívta a copfos figyelmét, aki először szemöldökráncolva, aztán kaján vigyorral fordult meg, s emelkedett térdre a széken. Toothlessnek az első pillanattól nem volt szimpatikus a srác. Túlságosan nagyra volt magával, ezt néhány másodperc alatt is képes volt megállapítani.

- Hogy be ne roggyantsak, ez tényleg egy emo? Pedig már azt hittem, mind fölvágták az ereiket, vagy elmentek hipszternek! Nos, mi is olyan nagyszerű, hm?

- De kreatív ez a mogorva és ellenséges végzős heh Toothless? Pedig én komolyan azt hittem hogy az eszével mászott fel az érettségiig - vágott vissza Toothless előtt Hiccup, aki kezdte nagyon gyűlölni, hogy az egyetlen lényt, aki kedves és megértő vele, mindenki kritizálja.

- Eret vág, mi, Eret? - horkant fel jókedvűen az egyik végzős, mire az megforgatta ugyan a szemét, de nem maradt adós a válasszal.

- Óh, én modortalan... csak nem megbántottam valakit, heh? Kérlek, ne vagdosd magad össze emiatt! Te meg - fordult Hiccup felé - ülj a jegyeiden, kölyök, és szidd otthonról azokat, akiknek van élete!

- Na idefigyelj öregem - pattant fel váratlanul Toothless, így szemmagasságba került Erettel, egyenesen a szemébe nézett, félelmet nem ismerve, annak ellenére, hogy a másik jóval nagyobb és erősebb volt nála - Azt hiszed most baromi vicces vagy, ugye? Hogy majd jól megsértesz mindenkit, a barom haverjaid meg majd jót röhögnek ezen, de most szólok, hogy nem tudod, milyen fába vágtad a fejszédet. Felvágsz, mert ezzel nagynak hiszed magad, de belül olyan üres vagy mint az éjféli busz, és legalább olyan sötét is. Ennek a srácnak itt - mutatott Hiccupra, aki megszeppenve pislogott fel rá  - olyan lelke van, amit életemben még nem láttam, színesebb egy naplementénél, de te kongsz az ürességtől. Szóval ismétlem, egy kivágható, korhadt tölgy vagyok, akibe belerúghatsz kedvedre, hanem egy Fúriafűz, ami visszacsap.

A másik egy pillanatig döbbenten bámult rá, a következő pillanatban azonban gúnyosan elvigyorodott.

- Szóval Fúriafűz, mi? Hé! Nincs valakinek egy könyve Harry Potter-fan barátunknak? Hiányolja szeretett hőseit! - osztálytársai felröffentek a szavain, távolabbról pedig néhány lány is felfigyelt a vitára. - Tehát, mélyen tisztelt Fúriafűz - hajolt meg színpadiasan - ezek szerint téged csak a pokolkutyák hugyozhatnak le? Esetleg... Bolyhoska? Vagy legendás állatok, amelyeknek megfigyelése szivárványos barátod hobbija? Úgy tudtam, divat manapság így kifejezni azt, hogy valaki buzi...

- Húzzunk innen Hiccup, ez a barom nem érdemli meg, hogy tovább kiélhesse a kárörömét - szólalt meg remegő kézzel Toothless. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy lefagyott és képtelen volt visszavágni, hanem hogy tényleg rátört egy olyan érzés, amivel nem tudott mit kezdeni. A betegsége... - biztos van hátul is ülőhely, és nem kell a műveletlen szarságait hallgatnunk egy elméletilegesen érett felnőttnek. Meg a fenét.

- Óh, most megbántottál... kár, hogy elmentek, pedig milyen jót beszélgettünk, nem? Szóval Gyökér és szivárványos barátja lefalcol... - hallotta még Hiccup, az induló busz robaja azonban elnyomott minden hangot.

- Toothless, nyugodj meg! Ha azon a szinten van, azon a szinten van, és gondolj arra, hogy jövőre nem látjuk többet... Csak... csak ne emésszed magad ezen! Hidd el, az ilyet ki lehet kerülni... és... és... - akadt meg - tényleg komolyan gondolod, amit rólam mondtál? - kiabált a másik fülébe, hogy halljon is valamit.

Toothless visszarogyott az ülésre, de csak meredt maga elé pár pillanatig. Össze kell kaparnia magát, nem mutathatja meg, hogy nincs jól, ki kell bírnia... Három hetet, színleléssel és hasonlókkal. - Tessék? Ne haragudj nem figyeltem...

- Mondom, ne idegesítsd magad miatta! Klisés, de a szegénységi bizonyítvány-dolog itt is érvényes... egy nagy fasz, ezen nem mi fogunk változtatni, viszont ki kell bírni addig. Jövőre már nem lesz itt... - próbált lelket önteni a barátjába, nem sok sikerrel.

- Tudom, tudom... - bólogatott Toothless, csakhogy túljussanak végre a témán, s képes legyen kitisztítani az elméjét. Hátradőlt, kilesett az ablakon, s igazi felüdülés volt, mikor az öt perce alig brummogó, de már befülledt buszon elindult a klíma. Toothlesst egy rosszulléttől mentette meg, ahogy a ringatózás is, miközben kikanyarodtak a szűk utcából, s elindultak az országút felé.

Hiccup követte hallgatásba burkolózott barátja példáját. Az ablak előtt elsuhanó táj szépsége mindig megragadta a fantáziáját, s különösen most, ahogy a városból kiérve a környező apró tavak tükréről felszálló langyos, reggeli párák különös mintákat leheltek az ég felé.

- Amúgy... tényleg úgy gondoltam... - bökte ki negyed óra hallgatás után Toothless, Hiccup felé döntve a fejét. Kezdte jobban érezni magát a kellemes hűtés és egyenletes zötykölődés végett.

A másik egy pillanatra megdermedt barátja mozdulatára, azonban az olyan természetesnek hatott, mintha magától értődő lett volna. Úgy tűnt, Toothless gyorsan túltette magát az iménti incidensen, és ez valami furcsa, csendes örömmel töltötte el Hiccupot. Nem, most nem akarta megzavarni a másik nyugalmát.

Az út csendesen telt, ahogy átfurikáztak a vidéken. Eleinte pusztaságokat láttak, elszaladó falukat, utána előkerültek a zord hegyek, havas csúcsok, s véget nem érő fenyőerdők. Toothless arcán megjelent egy mosoly, itt otthonérezte magát. Szerpentinutakon haladtak, a diákokat kezdte érdekelni a táj, hisz kíváncsi szemekkel pillantottak ki az ablakokon, újra és újra.

- Ezt.... ezt úgy lerajzolnám - Hiccup sóhaja ellágyult, ahogy Toothless arca előtt elhajolva szinte az ablakra tapadt. - Annyira... imádom a hegyeket.

Ahogy átkeltek egy szurdok felett, a fiú arcára kiült valami furcsa, szelíd kifejezése a gyönyörűségnek. - Ha belegondolok, hogy egy ilyen szakadékot az a csermely az alján évmilliókon át alakít... minden szirtet a szél csiszol megállás nélkül, és a csipkézett gerinceken szinte sikolt... apámmal régen kijöttünk néha a hegyekbe. Többnyire Gobber is velünk jött olyankor, apám jó barátja gyerekkoruktól fogva - magyarázta Toothless csodálkozó arcát látva. - Csodálatosak voltak ezek a napok, mert itt apám csak velem foglalkozott... vagyis éppen, hogy nem velem, azonban miközben a tüzelőt gyűjtöttük vagy sátrat állítottunk, ott volt lélekben is, és esténként mesélt olykor az ő gyerekkorukról. Gobber örökké tréfálkozott, egyszer azt mondta, menjünk el trollokra vadászni, amíg apám tüzelőt gyűjt... mert ellopják a zoknit, vagy valami ilyesmi. Jól van na, voltam vagy öt éves - nevette el magát.

- Elképesztő, amiket mondasz, ugye tudsz róla? Ekkora átéléssel csak te tudsz mesélni, és... Ezt öröm hallgatni. Téged érdekel valami, neked tetszik az, amire valaki csak egy pillantást vet... Te lerajzolnád és ezzel megörökítenéd egy életre... - vett nagy levegőt Toothless, hiszen csak úgy törtek fel belőle a szavak. Ez csak olyankor történt, mikor tényleg igazat mondott és őszintén gondolt valamit. - Tudod, én is imádom a hegyeket, de még sosem jártam itt... Szóval hihetetlen látni ezt a csodát. Egyszer kijöhetnénk csak úgy, barangolni, hegyet mászni, folyók fölött átszenvedni magukat... Biztos csodás lenne. A nyáron megejthetnénk, mit gondolsz?

Hiccup egy pillanatra döbbenten meredt rá, majd fölcsillantak a szemei.

- Ko-komolyan kérded? Az... az csodálatos lenne! Én... igaz, az utóbbi években nemigen jártam erre, de azt hiszem, elég jól emlékszem a helyekre, ahol régen voltunk. Toothless, ez oltári jó volna!

Hiccup arca kipirult az izgalomtól, száját széles vigyorra húzta, szinte kivirult a gondolattól.

Toothless arcára is teljes boldogság költözött. Látni őszintén mosolyogni ezt a srácot... Valami hihetetlen örömöt okozott neki is, hogy csupán ennyivel képes volt feldobni. Megfogadta magának, hogy eljön vele ide, és tényleg megcsinálják a hegymászást, a kirándulást, mindent. És hitte, hogy csodálatos lesz.

A busz lassan leereszkedett a völgybe, ahol a tábor helyszíne és a hozzá tartozó major terült el. Hiccupnak többször nyelnie kellett, hogy ne duguljon be a füle, a látvány azonban minden pénzt megért. Zöld legelők, még egészen fent, a hegyoldalban is, és barna, szabályos, kör alakú lovaspályák odalent. Az istálló hosszú épülete az egész közepén feküdt, a faházak pedig gombamódra jelentek meg az erdőszéltől egészen a karámokig.

- Nahát... Ez sokkal szebb, mint amilyennek elképzeltem.. - ámuldozott Toothless, mikor a szeme elé tárult a hófehér épület is, ahol az étkezések lesznek, illetve ahol a farm és a tábor tulajdonosai éltek. - Hiccup, majd leszünk az erdőszélen? Imádom az.... Oh, már tudod, hogy imádom az erdőket - kuncogta.

- Remélem, találunk valami normális, kisebb társaságot a faházban... - sóhajtott fel a másik, majd újra elvigyorodott. - Amint lehet, mindent megmutatok - nevette el magát Toothless lelkesedése láttán.

- Biztos lesz, nyugi, csak ne parázz - nevetett Toothless is, miközben a  busz bekanyarodott, majd leparkolt a fehér ház előtt, s az összes diák sürögve kapkodta a csomagjait, s araszolt le a buszról, hogy a bőröndjeiket is kirángassák a csomagtérből. A ház asszonya és ura hamarosan megjelentek, hogy üdvözöljék a tanárokat és a tábor új lakóit.

- Hozzájuk bármikor lehet fordulni - próbálta Hiccup túlkiabálni a zsivajt. - Ha leesel, ha éhes vagy, ha gyógyszer kell, bármi - fordult a bőröndöket kipakoló Gobber tanár úr felé, aki kérdés nélkül nyomta a kezébe a barna bőröndjét. Látta már elégszer.

- Hiccup, a barátodat meg tudod várni úgy is, hogy nem állod el az utat. Igen, Fisher... ez a magáé, igaz? - emelt ki egy fekete táskát, amin egy kis, koponyát ábrázoló kulcstartó fityegett megkülönböztetésül.

- Nem, tanár úr, az az én bőröndöm - furakodott előre egy erőteljesen goth külsejű, tizedikes lány. - A koponyás az enyém...

- Ja, persze, a kis Godmånesdottir... fogja, de ne állja el az utat, inkább egy kicsit.. úgy, igen, jó lesz - fordult ismét a csomagokhoz a tanár úr. - Hogy néz ki a magáé, Fisher? Ez az?

- Öhm... Az enyém, amelyik fekete, egy fehér vikingkoponyával, és van rajta egy kis piros is, öhhh... Az ott - mutatott előre Toothless a csomagjára, amiről a tizedikes lány épp levonszolta a bőröndjét, legalábbis próbálta, a srác pedig menten odalépett, hogy segítsen neki.

- Köszi - a lány vigyorát kissé ijesztővé varázsolták vastagon kihúzott szemei, azonban barátnője hamar ott termett, hogy segítsen neki. - Köszi, Raindancer - szorította meg a másik lány kezét puhán.

Mikor Toothless visszacibálta a sajátját Hiccup mellé, az a füléhez hajolt.

- Anne - halkította le a hangját. - Ha jól tudom, valamelyik végzős barátnője volt, talán pont azé az Ereté - köszörülte meg a torkát - de mikor jött Raindancer, rájöttek, hogy ők.. szóval, hogy ők szívesebben vannak egymással, mint... szóval érted.

- Oh... Értem. Szerintem ez tök aranyos... Akkor Eret is akkor lett ilyen mogorva, vagy... - a mondatot nem tudta befejezni, hiszen a farmtulajdonos hölgy előre lépett, s megköszörülte a torkát, mire a diákok elcsendesedtek, s figyelmüket az asszony felé irányították. - Köszöntök mindenkit a táborban! A nevem Eva Rider és már sokatokat ismerem, de látok néhány új arcot, reményeim szerint velük is meg fogok ismerkedni. Néhány fontos dolgot azonban elmondanék, mielőtt mind kiválasztanátok a számotokra ideális faházat. A ház itt mögöttem a központ. itt van az étkező, a konyha, az orvosi szoba, telefon, áram, és hasonlók. Fürdőfülke és mellékhelyiség minden faházban van. A lovak karámjaihoz és az istállóba egyedül tilos a belépés, csak a tanárok, a lovas oktatók, vagy a mi felügyeletünkkel mehettek be ezekre a helyekre. A mező szabad terület, az erdőben pedig csak is kizárólag a patakig mehettek. Aki azon továbbhalad, nemcsak, hogy kerítéssel találkozik, de az életével játszik. Farkasok és medvék élnek e hegyekben, gyerekek. Nem akarom, hogy bármelyikőtök nyári vakációja is tragédiával végződjön. - az asszony itt elcsendesedett, nagy levegőt vett. Hagyta, hogy a szavainak súlya legyen, hiszen úgy szeretett minden gyermeket, mintha a sajátjai volnának. Aztán folytatta. - Ha valaki mégis lesérülne, a férjem kiváló orvos és állatorvos is egyben, úgyhogy megint csak ide gyertek, ha valakinek valami baja van. Na de ne legyünk ennyire komorak, menjetek, válasszatok faházat, és írjátok fel a  neveteket és az osztályotokat a faházakban lévő papírra, amit adjatok át a felügyelőtanáraitoknak. Fél kettőkor pedig gyertek ebédelni. Jó szórakozást kívánok mindenkinek, ez alatt a három hét alatt.

- Szép kilátások - mormogott Hiccup a fogai között. - Én még csak vaddisznóval találkoztam errefelé, az is ijesztő, elhiheted - támaszkodott a bőröndje húzónyelére. - A rohadékok néha átjönnek a kerítés alatt, és becélozzák a takarmányraktárakat... oda sosem jutnak be, viszont nem egy életbiztosítás kint flangálni esténként.

A tulajdonosnő szólt még pár szót a házirendről, és egyéb apróságokról, bár mikor megemlítette, hogy a szobákba lehet vinni ennivalót, Hiccup észrevett némi megkönnyebbülést a közelben ácsorgó Fishlegs arcán.

Toothless még meghallgatta, hogy minden délelőtt tízkor lemennek a közeli falu közértjébe, és aki menni akar, aznap reggel nyolckor,a  reggeli után fel kell iratkozzon egy listára, hogy tudják, kit kell megvárni. A busz sofőrje ekkor kellemes nyaralást kívánt, majd bepattant a monstrumba, s szép lassan elhagyta a tábort. - Na jó, szerintem menjünk mi is - intett Hiccupnak Toothless, aztán vonszolni kezdte a bőröndjét a faházak felé, amerre a többi diák is haladt.

A faházakat az alsósok szinte megrohamozták. Néhány kisebb lány között heves vita alakult ki, hogy hányan aludjanak együtt, a buszról ismert végzősök befoglaltak két négyágyasat, Hiccup azonban nem tartotta érdemesnek rohanni. Jóval több hely volt, mint táborozó, ezt megtanulta az évek során s csak akkor kezdett körülnézegetni, mikor a legtöbben már befoglalták a maguk házát vagy fekhelyét.

- Van valaki, akivel szívesen lennél együtt? Fishlegs, vagy akárki? - fordult Toothless felé, aki azonban elhúzta a száját.

- Öhm... Inkább keresnék egy szabadot, ha neked nem baj... Mármint, persze gondoltam, hogy mi egy szobában leszünk, legalábbis remélem, aztán meg aki akar, majd jön úgyis - felelte a kissé zavarban lévő Toothless - Ne haragudj, csak... sosem voltam még iskolai táborban, fogalmam sincs, hogy megy ez... A nevelőim sose engedték, ezt is úgy kellett kiharcolnom... 

- Um... a nevelőid?

- Öhm... igen... nem mondtam még? - kérdezett vissza Toothless, már az utolsó faház előtt toporogva.

- N-nem... azt hiszem, eddig nem - nyomta le a kilincset Hiccup, majd benyitott a szobába, ahol két emeleteságy állt szépen bevetve. - Válassz! Fent vagy lent?

- Megyek én fel. Amióta itt vagyok, látom, hogy sántítasz. nem akartam mondani, ne haragudj, csak meglátás - magyarázta Toothless, miközben az egyik fiókos szekrényhez vonszolta a ládáját, s elfektetve felcsapta annak fedelét. Csupa fekete cucc, amiket elkezdett kipakolni a meglepően tiszta szekrényekbe, a pizsamát pedig feldobta az ágyra.

Hiccup megvakarta a tarkóját.

- Jah.. igen... heh... van egy dolog, amit viszont ezek szerint én felejtettem el megemlíteni... szóval, hogy... hogy is mondjam... ugye volt egy balesetem régebben, kisebb koromban... na, és ennek lett a következménye ez - tűrte fel a nadrágszárat a bal bokájáról, azonban ott, ahol a bőrének kellett volna lenni, hideg, fémes csillanással bukkant elő a műláb. - Tudod - magyarázta Hiccup - ez volt az oka, amiért abbamaradtak ezek a túrák... és végül, mikor újra meg tudtam volna csinálni, már apám nem ért rá. Sajnálom, hogy eddig nem szóltam róla, de... megszoktam.

-  Te jó Thor... H-Hiccup, én s-sajnálom, nem akartam felhánytorgatni semmit, vagy feltépni egy sebet csak... Édes istenem, ez...  Ne haragudj rám, hogy csak ilyen bunkó módon megjegyeztem, nem tudtam...  Bocsáss meg.. - mentegetőzött azonnal a ledöbben fekete hajú, miközben a faház falának támasztotta a hátát. Most aztán szörnyen érezte magát. - Tudom, hogy sok, de ha bármiben segíthetek...

A másik egy pillanatig szinte ijedten meredt rá, majd elnevette magát. Csak kacagott, Toothless furcsálló pillantásaitól kísérten, és egyszerűen nem bírta abbahagyni.

- U-ugyan, Toothless! - Kapkodott levegő után. - Hi-hidd el, ezzel nincs semmi baj... teljesen jól vagyok, és nem esik rosszul semmi, főleg tetőled nem... ez így lett, és most ezzel kell együtt élnem, de nincs ebben semmi szégyellnivaló, egyszerűen csak nem szeretem, ha sajnálnak az emberek. Márpedig rövidgatyában... - hallgatott el. - A bicegés amiatt van, mert azért ennek, legyen bármilyen korszerű is, mégiscsak más a kialakítása, mint az emberi talpnak... De nehogy emiatt magadat hibáztasd, vagy bármi - tette a kezét a másik karjára.

Toothless a saját kezére nézett. Hiccup elég rossz helyen ért hozzá, s elkövette azt a hibát, hogy fel is szisszent. Félt, hogy ezzel elárulta magát, ám az hirtelen nem jutott el a tudatáig, hogy azzal, ha az említett testrészét maga mögé rejti, nem lesz jobb. Sőt...

- Hoppá, ne haragudj... megráztalak? - hajolt közelebb Hiccup.

- Mi? Ne-nem... Nem.... - motyogta teljesen összezavarodva, s láthatóan félve Toothless, s karját a falnak passzírozta a hátával. Görcsösen rejtegette, az ordított a helyzetből.

Hiccup zavartan állt meg mellette, azonban a következő pillanatban mintha kigyúlt volna benne a felismerés.

- Toothless... te... jó. Hülye kérdés lesz, de ugye nem...?

- Mi.... Mi hülye kérdés? Nem értelek... - próbált normális fejet vágni a dologhoz, de nem ment. Hát hogy a francba ne értette volna... Úgy tűnik, ez a délelőtt felismerésekkel és lelepleződésekkel fog telni...

A másik arca lassan elkomorult.

- U-ugye nem... tudom, klisék, és megértem, ha megbántódsz, de... ugye nem vagdosod magad...?

- Azt hitted te is, hogy ez egy vicc, ugye?... - kérdezett halkan vissza Toothless. Annyian vágták már a fejéhez, hogy gyanította: Hiccup nem vette komolyan. Ő lassan elfordult, s az ablakhoz sétált. - Te... a barátom vagy... ugye?

A másik fölemelte a fejét, és mellé lépett.

- Ha igaz... attól te nem leszel kevesebb, Toothless. Éppen olyan értékes ember maradsz, értékes és különleges, és én a végsőkig megtisztelve érzem magam, ha... hogy a barátod lehetek. É-én ezt... ezt nem szántam számonkérésnek, én sajnálom, hogy így kicsúszott a számon, de... én csak féltelek.

Toothless egy darabig csak bámult kifelé az ablakon. Épp egy mókust figyelt, ami felszaladt az egyik erdőszéli tölgyre. Nagy levegőt vett. Aztán rájött: felesleges tovább rejtegetnie. Lassan felhúzta a bal karjáról a ruhája ujját, aztán a jobbról is, amiről lassan elkezdte letekerni a piros kendőt. Ahogy a jobb alkarja kinézett, az már önmagában maga volt a pokol, de a  bal... kétszer annyira volt strapálva.... - Sajnálom... - hogy kitől kért bocsánatot, Hiccuptól, amiért látnia kellett. Magától, amiért ezt csinálta. A földtől, amiért hordania kellett őt is a hátán.... A könnyei úgy eredtek el, mint a nyári zápor.

A másik dermedten bámulta Toothless karjait. Sejtette, valahol mindig is sejtette, hogy valami nincs rendben, még ha nem is vallotta be magának, azonban az, amit látott, sokkal rosszabb volt, mint amire számított. A fiú karját a könyökhajlatán túl is vágások csúfították el, az egészen apróktól az arasznyiakig, a halvány, fehér hegektől a fenyegető, sötétvörös csíkokon át egészen az érzékeny, fehér bőr lilás bevérzéseiig.

Szavai a torkán akadtak, agya egy pillanatig mintha leállt volna, gondolatai szertefutottak, a keze szinte önkéntelenül emelkedett, hogy megérintse a másik vállát, azonban mire föleszmélt, Toothless a karjai között zokogott néma, fel-feltörő fiúsírással.

- Semmi baj, nincs semmi baj...

Toothless lassan térdre rogyott, zokogása nem enyhült, sőt, elég hamar meg is szédült tőle. Tudta magáról, hogy érzékeny, hogy nem szabadna ennyire felhergelnie magát, mert baj lesz. Pont az első nap, első órájában sikerült elintéznie magát, ez nagyszerű... A zokogásból hüppögés, majd nyeldekelés lett a levegő után. Hiszen úgy érezte, elfogy körülötte. Ebből baj lesz...

Hiccup, mikor barátja lecsúszott a földre, követte a példáját. Toothless egyre csak zokogott, és meg sem próbált kibújni az öleléséből, ő pedig félig zavartan, félig ijedten igyekezett őt megnyugtatni.

- A francba... - nyögte Toothless, miközben a mellkasához kapott. Szúrt, szorított, megint, mint oly sokszor már. Hirtelen kiborult Hiccup karjai közül, s hanyatt elterült a padlón. "Ebből nagyon nagy baj lesz, nagy baj lesz... Nyugodj le Toothless! Nyugi! Tudod, ahogy apa tanította... Elszámolsz tízig, gyerünk... gyerünk!"

Hiccup arcából kiszaladt minden szín.

- To-Toothless! Pa-pajti, m-mi történt? Toothless, hallasz engem? Toothless...!

Kétségbeesetten meredt a barátjára, aki a mellkasára szorított kézzel, jóformán magatehetetlenül hevert a padlón, majd körülpillantott a szobában. Az egyik ágyon, alig karnyújtásnyira párnát talált, azonban nem merte megemelni Toothlesst, hogy becsúsztassa alá, viszont hamar belátta: ez nem epileptikus roham. - Toothless, nyugodj meg! - a hangja már-már sírósan remegett, ami nem sokat segített a hatáson, de legalább mondott valamit. - Adjak vizet? Keressek gyógyszert? Hallod? Toothless!

A fekete hajú a fejét ingatta, miközben lassan teljesen elernyedt, s lehunyta szemeit "egy... kettő.. " a légzése még mindig akadt, de muszáj össszeszednie magát.. "Három, négy... ezaz, csak a számokra figyelj... " valahogy sikerült tízig számolnia, s lelassítania, megnyugtatnia légzését.

Hiccup félelemmel vegyes megnyugvással, tehetetlenül figyelte, hogy barátja lassan elcsitul, zihálása elhalkul. Az első pillanatban átvillant rajta, hogy ez talán még nagyobb bajt jelent, azonban mikor Toothless légzése egyenletessé vált, mintha egy hegyet vettek volna le a válláról.

- Hsss... Nincs semmi baj - suttogott, ám hogy kinek, azt maga sem tudta volna megmondani.

Toothless lassan kinyitotta a szemeit, s vagy egy percig nem mozdult. Csak utána próbálta felkaparni magát a földről, ami kisebb-nagyobb nehézséggel ugyan, de sikerült. Lassan megtámaszkodott, s egy nyögéssel ülő helyzetbe lökte magát, aztán úgy is maradt, míg meg nem támasztotta a homlokát felhúzott térdein.

A másik szinte ijedten kapott utána, hogy megtámassza, majd a hátára simította a kezét.

- Huh... jobban vagy...? Keressek ki bármit a táskádból, vagy ilyesmi? Szóljak valakinek?

- Nem, nem, nem... - sorolta szinte félve Toothless. Rettegett ezektől a szavaktól. - Nem, csak... Csak felejtsd el, ami történt, oké? És... Ne szólj róla senkinek... Senkinek, hallod?

Hiccup megütközve pillantott rá.

- Figyelj, én megértem, hogy nem szeretnéd, hogy az emberek a betegségeddel foglalkozzanak, mert gondolom, hogy ez nem csak úgy véletlenül jött, de... - felsóhajtott, és térdeplő helyzetéből lassan leült a földre, hogy feje egy magasságba került a másikéval. - Nézd, én is átéltem hasonló dolgokat. Amikor... amikor elvesztettem a lábam, alig néhány nappal azután, hogy kijöttem a kórházból, rosszul lettem. Nem volt erőm lábra állni sem. A nővér, akinek megmutattak, annyit mondott, múló gyengeség, azonban aznap este már beszélni sem tudtam, apám pedig felnyalábolt, befektetett a kocsiba, elhajtott a kórházhoz és olyanokat mondott az ápolónőnek, hogy a csillagok majd' lepotyogtak az égből... vérmérgezés, vagy elfertőződött, vagy hogy hívják ezt pontosan, azóta sem tudom, de egyből vittek az intenzívre. Szövődmények... ehh - szájíze megkeseredett az emlékektől. - Ha apám akkor nem visz be, most nem lennék itt. Figyelj, Toothless, jobb, ha legalább egyetlen felnőtt tud a dologról. Az életedet mentheti meg... és mi történik, ha a lovaspályán csuklasz össze? Gobber... Gobber akármilyennek tűnik is olykor, rendes ember, és megtartja a titkodat, ha megkéred rá... Nézz rám! - tette a másik vállára a kezét, pillantása Toothless zölden égő tekintetébe fúródott. - Higgy nekem!

- De Hiccup, ez nem szövődmény... Én... Ilyen vagyok, amióta csak az eszemet tudom... Ez... Egy erősebb asztma meg még a fene tudja mi, minden esetre van nálam elég gyógyszer és egy inhalátor, meg... Meg még valami vészhelyzetre, de hidd el, jól vagyok, csak... Mellőznöm kell az idegeskedést, meg a futkározást, ennyi - magyarázkodott a fekete hajú. A legnagyobb félelme volt, hogy a tanároknak kell elmondania, és majd mindig mindenki megkülönbözteti, vagy ami még rosszabb: talán eltiltják a lovaglástól is.

A másik elgondolkodva pillantott rá.

- Ha felmentést akarsz tesiből, előbb-utóbb úgyis megtudja, de... ahh. Akkor legalább azt mondd meg, mit tegyek, ha megint kijönne rajtad? Allergiás roham is, vagy csak szimplán az asztma? - pislogott aggodalmasan a másikra, egyik kezét Toothless felhúzott lábfején nyugtatva.

- Asztma... - sóhajtotta Toothless. - Nem szokott ennyire véletlenszerűen kijönni, de amikor mégis, általában meg tudom nyugtatni magam. Apám... Mármint a nevelőapám tanította, hogy el kell számolni tízig, nagy levegőket véve... Amikor ez nem sikerül, akkor jön az inhalátor - mutatott a táskája felé - mindig a külső zsebben tartom vagy nálam van.

- És ha az sem sikerül? - Hiccup arcán aggodalom tükröződött. - Vastüdő, vagy mi? Toothless, ez... - alakja megroskadt. - Én... tényleg csak... csak féltelek. Elhiszem, hogy utálod, de... - fölpillantott. - Egyet ígérj meg: az inhalátor mindig legyen nálad. Véletlenül se... lehet, hogy kimegyünk a táborból. Lesz kilovaglás. Lesznek csapatjátékok. Persze, nem muszáj bennük részt venni, elvileg ez mégis csak egy lovaglókurzus, azonban... - szavait öblös, velőtrázó kürt hangja szakította félbe.

- Hiccup, figyelj... Van nálam injekció is, ha annyira rossz a helyzet, oké? Nyugi, csak... Légy természetes, ha én is képes vagyok rá, neked is menni fog - közölte vele Toothless, miközben a kérésre zsebre vágta az inhalátort, utána pedig megmutatta barátjának, hogy hova tette azt a bizonyos vészhelyzetes csomagot. - a könyékhajlatomba vagy az oldalamba kell beadni. Reméljük nem kerül rá sor...

- És... tényleg ne vedd ezt erőszakoskodásnak, ha nem akarod, nem beszélek róla... - Hiccup lélegzetvétele sóhajnak is beillett volna - ...senkinek. Ígérem. Így már jobb? - pillantott a másikra, akinek az arcába kezdett visszatérni az a kevéske szín. - El tudsz jönni az ebédlőig? Reggel óta nem ettél, rád férne legalább egy meleg leves. Ha nem eszel, a szervezeted nehezebben küzdi le a rohamokat - ezt is valahol a kórházban hallotta, hiszen eddigi életének a harmadát ott töltötte, és remélte, hogy ezzel hatni tud a barátjára. - Gobber kürtjét neked amúgy is látnod kell. Nem hinném, hogy olyan régi, mint állítja, de kétségtelenül népművészeti remekmű - mosolyodott el, mikor a másik föltápászkodott.

- Hidd el, meg se tudnál állítani az ebédlőig, farkaséhes vagyok - Toothless ezzel a kijelentéssel és egy apró mosollyal próbálta tudatni vele, hogy ne aggódjon és próbáljon meg nyugodtan, természetesen viselkedni, mert máskülönben nehéz lesz. Mindketten kiléptek a faházból, miután aláírták a kitöltendő papírt és bezárták az ajtót. Gobber már nyilván az ebédlőben volt, de Toothless még kiszúrta az utolsó, még a faházaknál ajtót záró Dragót. Hosszan kifújta a levegőt, s megpróbált jó benyomást tévő arckifejezéssel odamenni hozzá.

- Öhm... Elnézést, tanár úr, szeretném leadni még a faház papírját.

A tanár úr szinte csodálkozva fordult felé, majd mikor egy pillantást vetett a papírra, elvigyorodott.

- Ketten egy házban? Nem csodálom, ezeket én se bírnám ki - bökött az állával a zajosan az ebédlő felé igyekvő Snotlouték felé. - Na, lóduljatok, mert ha az Ingerman beelőz, ott kő kövön nem marad.

- Okkké... - Toothless elhúzta a száját, s lelépkedett arról a három lépcsőfokról, s visszasietett Hiccup mellé, s csatlakoztak a hömpölygő diáksereghez - Hát, nem is annyira vészes a fazon mint mondjátok - vonta meg a vállait a fekete hajú.

Drago a fekete ruhás fiú után pillantott. A kölyök békés határozottsága szinte meglepte a múltkori incidens után, azonban valami... valami nem volt rendben. Ezt érezte már az első pillanatban, azonban most már biztos volt benne: ezt nem a fiú különcsége okozza.

Sok gyereket tanított hasonló képességekkel, azonban egyikben sem érezte olyan erővel vibrálni azt a kétségbeesetten visszafojtott, feszülő erőt, mint ebben a sápatag, önpusztító kölyökben... egyetlen kivétellel.

Ez a kivétel pedig erősebb volt mindannyiuknál együttvéve.